Aki emlékszik rá, az már aligha felejti: Balázs Fecónak régebben volt talkshowja a honi televízióban, ahol több-kevesebb sikerrel próbált beszélgetni közéletünk nagyjaival, majd a beszélgetés csúcspontján minden vendégétől megkérdezte, hogy melyik a kedvenc Korál-nótája, és akkor rágyújtott vagy együtt rágyújtottak a dalra.
Már akkor is azt éreztem, hogy ezek a popsztárok vagy mik helyes kis burokban élnek, állandóan olyan emberekkel találkoznak, akik elszántan rajonganak a művészetükért és személyükért, és el sem tudják képzelni, hogy hidegen hagyják embertársaikat.
 |
| Cave lángészként van jelen, beszél, kétségkívül nagyobb szókinccsel, mint kollégái többsége Forgalmazó: Mozinet |
Most mindezt egy sokkal nagyobb táborral rendelkező zenészszövegíró juttatta az eszembe. Nick Cave, aki földön töltött 20 ezredik napja alkalmából egy végtelennek tűnő filmben nyilvánul meg, beszél, vall, elemez, játszik, van, és nyilván azt érzi, amit sugallnak neki: mindez végtelenül jelentős a világszellem szempontjából. A beavatottaknak és rajongóknak nyilván tényleg jelentős, tudják, hány változaton esik át egy szöveg meg egy dallam, mielőtt elnyeri végső formáját, hány furcsa lény csepegteti kreativitását a közös munkába, nyúzza a romos Korg-billentyűket, varázsol a dobon vagy pöngeti a basszust, hogy a fővezér Nick elkántálhassa alternatív rockká váló élményeit.
