– Mi az Ön szerepe ebben dokumentumfilmes rendezőként?
- Az a fajta szemlélet, amelyet én képviselek, hiánycikk. Az írástudók felelőssége kibővült az audiovizuális világgal. Bárki, aki megszólal a nyilvánosság előtt, hordozza ezt a felelősséget.
Mindig arra kell rákérdezni, valami miért van úgy, ahogy van.
Az édesanyám még két világháború után is azt mondta nekem, hogy rossz emberek nincsenek. Meg kell érteni, valaki miért lett olyan. Nemcsak a dokumentumfilmnél fontos ez, a játékfilmjeim is ilyenek. Megpróbálom megérteni, hogy azok a bonyolult emberi viszonyok, amelyek például egy családban léteznek, miért olyanok, amilyenek, miért okozunk egymásnak ennyi szenvedést. Ez egy alapvető tulajdonság egy olyan ember számára, aki emberekről szeretne mondani embereknek valamit.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Miért hiányzik ez a látásmód?
– Leköltöztünk a Gutenberg-galaxisról. Ha olvasunk, sokkal megértőbbek leszünk a világgal szemben. A világból nem csak annyit tapasztalunk, amennyit meg tudunk érinteni. A filmnek nagyon kell igyekeznie, hogy megbocsátható legyen az az agresszivitás, hogy csak azt nézhetem, amit mutat. Az iskolában csak azt tudjuk megtanulni, hogyan kérdezzünk, kinyitja nekünk azokat az ajtókat, amerre a tudás van. A mai oktatás nagyon arra halad, hogy azt mondja: ez az út, ezen járj. A tanárok, diákok és szülők ez ellen tiltakoznak. Én Máramarossziget két polgáránál mutattam meg, hányféle válasz adható ugyanabban a helyzetben. A harc és az önzés bele van kódolva az emberbe, nem igazán vannak illúzióim arra vonatkozóan, hogy a világot meg lehet váltani, de törekedni kell rá. Tudom, hogy amit leteszek az asztalra, az tartós áru. Ha valaki meg szeretné ismerni, milyen volt Magyarország a hetvenes években vidéken, meg kell nézze az Egyszerű történetet és az Istenmezejént. Lesz fogalma arról, hogy irtotta ki a szocializmus a parasztságot, hogy váltak summássá, proletárrá a vidéki emberek.
– Mi az oka, hogy az ordas eszmék ma sokak számára egyre elfogadhatóbbá válnak?
– A tudatlanság. Nem lehet olyan közszellemet és olyan közéletet építeni, amelyben a félinformációk, az elhallgatások dominálnak. Ez ugyanis nemcsak azt pusztítja el, amit szánt szándékkal el akar pusztítani, hanem önmagát és másokat is. Ha nincs tudás, nincs tradíció, nincs nemzeti önismeret, akkor nincs védelem. A rendszerváltáskor, az Orbán Viktor-féle generáció idején azt hittük, hogy akik utánunk jönnek, tiszták és jók. Csak azt felejtettük el, hogy ők a szocializmus gyermekei. Kerestek maguknak tradíciót, mert a szocializmus nem adott identitást, nemzeti gyökereket. Amilyen gyökereket találtak, a Horthy-korszak már a saját idejében egy hamis világ volt, és egyre véresebb valósággá vált. Az a vagyonos réteg, amelyik Magyarországon most szerzi a vagyonát, sose tanulta, hogy
a pénz felelősséggel jár, juttatni kell annak, akinek nincs.
Nálunk sose volt polgárság, vagy amikor kezdett lenni, akkor kiirtották. Budapest sem lenne bizonyos emberek nélkül, akiknek a nevéből nem gondolnánk, hogy zsidók voltak. Nem is nagyon hordták életükben, mint ahogy én sem hordom. Engem nem lehet többet gettóba zárni.
– Az emlékezetpolitika hol csúszott el?
– Az 1948-49-es tanévben még megünnepeltük március 15-ét. Amikor a nyolcvanas években a rendőrök meglátták a gyerekemet kokárdával, mehettünk a rendőrségre. Honnan lenne nemzeti identitástudata annak a generációnak? A tiszaeszlári perről szóló, Tutajosok című filmemet kétszer kellett elkezdenem előkészíteni. A magyar televízió 1987-ben kiszállt belőle, mert akkor az antiszemitizmusról csak azt volt szabad mondani, hogy a háborúban a nácik és a nyilasok voltak a gyilkosok, meg is bűnhődtek és most már jól vagyunk. Nem voltunk jól, csak valami nagyon keményen a szőnyeg alá lett söpörve. Nem nézett szembe a társadalom azzal, hogy mi is történt. Annak idején többféle valósággal kellett szembenéznem, elkezdtem olvasni klasszikus marxista irodalmat is. Amit megértettem, az volt, hogy amit ezek a szerzők akartak, meg az, ami itt volt, köszönő viszonyban sincs egymással. Innentől kezdve gondoltam azt, hogy az én szerepem először megismerni, hogy én honnan jöttem, ki vagyok, illetve a közvetlenül körülöttem lévő világot. Az Egyszerű történet és az Istemezején című filmek nincsenek messze a Wiesel-filmtől, hanem megágyaztak neki. Megtanultam a dolgoknak a mélyére nézni. Sok történelmi filmet csináltam, nagyon fontos számomra az, hogy képviseljem azt a magyarságot, amelynek én a része vagyok.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Mi a véleménye a Saul fiáról?
– A vége főcím alatt hallható zenét - ami a Wiesel-filmben is szól -, odaadtam a gondviseléstől rám bízott haszid zenéből. Csak ez az egy zene hallható a filmben, Eisikovits Miksa erdélyi zeneszerző gyűjtése 1938-39-ből. 127 dallamot és dalt jegyzett le iskolás füzetekbe, Melis László zeneszerző éppen ezekben a napokban dolgozik a kézzel írott kottákon, hogy helyükre kerüljenek a héber és jiddis zsoltár, ima- és altatódal-szövegek. Az a tervünk, hogy megszólaltassuk, bemutassuk és kiadjuk, ezt a páratlanul gazdag és mindeddig ismeretlen zenei kincset „És a halottak újra énekelnek" címmel. Nemes Jeles Lászlónak azt mondtam, hogy a filmje egy remekmű. Aggódva figyeltem az Oscar-díjig vezető utat, mert tudtam, hogy a marketinges hajsza embertelen.
A siker sokkal veszedelmesebb, mint a bukás, nehéz túlélni egészséges lélekkel és aggyal.
A világ nagyon sokszor figyel a bóvlira, de amikor valóban az igaz és szép jut el a csúcsra, azért hálát kell adni. Az a ritkább és most ez történt.
Névjegy
Elek Judit
1937. november 10-én született Budapesten. Filmrendező és forgatókönyvíró, filmjeivel négyszer szerepelt a cannes-i fesztiválon. Olyan alkotások kapcsolódnak a nevéhez, mint a Meddig él az ember?, Sziget a szárazföldön, Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társainak ügyében, Mária-nap, Tutajosok, Egy szabad ember - Fisch Ernő élete, Mondani a mondhatatlant: Elie Wiesel üzenete, Visszatérés.
