Néger Ofélia tornacipőben

M. NAGY MIKLÓS: Nekem is szerencsém volt a gyerekeimmel. A liberális szülőnek nem probléma, ha a gyereke másképpen gondolkodik, mint ő, hanem örül neki, hogy markáns nézetei vannak. Én is örültem, amikor a lányom 12-13 éves korában szembeszállt az én földhözragadt, ateista világnézetemmel. Garancia nincs semmire, de a liberális nevelés mégis védettebbé tesz. Van egy tíz év körüli unokaöcsém, aki a szüleivel elment Angliába, mert itthon nem tudtak megélni. Ez a gyerek Magyarországon nagyon szorongó és a szorongás miatt teljesíteni képtelen gyerek volt. Angliában egy sokkal liberálisabb iskolában, ahol mindig megdicsérik és pozitív visszajelzéseket kap, kinyílt, boldogan csinál mindent, lazán beszéli a nyelvet.

MAGAZIN: M. Nagy Miklós azt írta, hogy a kilencvenes években a magyarok jó része szerette volna elfelejteni az oroszokat, az egész hatalmas orosz irodalommal együtt: „Még egy reklám is volt akkoriban a tévében: egy szép magyar kamasz lány könyvet tart a kezében, rajta a felirat: »Orosz klasszikus«, majd egy behízelgő hang azt mondja: – Nem kell, hogy unalmas legyen az életed. S aztán megjelenik valami akkoriban divatos dolog”.

Igó Éva Fotó: M. Schmidt János

IGÓ ÉVA: Én ebből a szempontból már gyerekkoromban is defektes voltam. A Háború és béke volt a legkedvesebb olvasmányom, később A Mester és Margarita.

M. NAGY MIKLÓS: Nálam elkötelezettebb híve az orosz irodalomnak nincs, de van ennek egy másik oldala is azért. Apám olvasó bányász volt, volt otthon rendes könyvtára, elolvasott szinte mindent, de ő is mondott olyanokat, hogy fiam, ez a Gorkij, ez a Klim Szamgin élete, ez olyan unalmas, hogy nem lehet végigolvasni. Meg van az a másik, az a hazudós könyve, az Anya... Az a helyzet, hogy olyan könyveket is olvastattak és nyomattak orosz klasszikusként, amelyeket van miért unni. De az tényleg fontos volna, hogy a valóban nagy művekből valami eljusson azokhoz, akikről tudjuk, hogy nem fogják elolvasni őket. A Karamazov testvéreket vagy az Ördögöket a mai fiatalok közül már nagyon kevesen fogják.Meg kellene próbálni könnyített átiratokban terjeszteni őket. Tudom, hogy ez sokak szerint szentségtörés, de mégis jobb, mint a semmi.

MAGAZIN: A színház pláne jobb. Panaszkodik a könyvében, hogy „hiába adunk ki világhírű szerzőket, Magyarországon csak négy-ötszáz példányban lehet eladni őket. Az igazi irodalomnak befellegzett. Egyre kevesebb a jó olvasó”. De jó színházi nézőből azért van még sok. Csehov, Gorkij, Bulgakov fontos darabjai sok-sok változatban mennek folyamatosan szerte az országban, és van közönségük. Azokat az izgalmasabbnál izgalmasabb klasszikus orosz nőket, akiket Igó Éva eljátszott a Cseresznyéskert Ranyevszkajájától az Éjjeli menedékhely Vasziliszáján keresztül Bulgakov Zojka madámjáig, senki nem unta a nézőtéren.

M. NAGY MIKLÓS: Igen, és a klasszikus regények feldolgozásai is mennek színpadon, filmen, láttam ezekből nagyon jókat itthon is, Moszkvában is.

MAGAZIN: De a Bolsojban a Hattyúk taván önt is elérte az unalom. Idézem: „egy örökkévalóságnak tűnt az előadás... Próbáltam pornográf fantáziákkal ébren tartani magam..., de semmi sem segített... egyre csak szidtam magam: micsoda bunkó magyar proli vagyok! És azután Lenocskának majd még meg is kell játszanom, hogy mekkora élmény volt”. Lám, múzeumi előadásokon mindenki képes unatkozni.

IGÓ ÉVA: Vannak szerzők, akik nagyon alkalmasak rá, hogy kortársként játsszuk őket, és vannak, akik egyáltalán nem. Szép Ernő például nem, de Shakespeare-rel mindent meg lehet tenni. A Vígszínházban a bemutatók előtt vannak közönségtalálkozóink, amikor eljönnek pedagógusok is. Megmutattuk nekik Szép Ernő Vőlegényét is, amit húzás nélkül játszottunk, s aztán feltette a kérdést egy fiatalabb kolléganőm, hogy elhoznák-e a gyerekeiket erre az előadásra. Egyöntetű válasz: nem. Nem tudnák végigülni! Nem tudnak ennyi ideig koncentrálni. Alkalmazkodni kell valahogy a fiatalokhoz. Itt van például A lovakat lelövik, ugye? földolgozása. Nagyon sokan nem szerették az én korosztályomból...

MAGAZIN: Én sem...

IGÓ ÉVA: ...a fiatalok pedig őrjöngve tapsolnak. Annyira mások!

M. NAGY MIKLÓS: Tegnap beszélgettem az orosz köztévé műsorigazgatójával, aki fölháborodva mesélte, hogy látott egy Hamletet, amelyben Oféliát egy néger csaj játszotta tornacipőben. Számára evidens, hogy ilyen nem létezhet. Nekem meg az az evidens, hogy miután tömérdek Hamletet láttam már sok-sok nagy színésszel, csak akkor van értelme egy újabbat megnéznem, ha a rendezőnek van hozzá valamilyen eredeti és izgalmas koncepciója. Stratford on Avonben láttam egy abszolút klasszikus Rómeó és Júliát, borzasztóan untam. Sokan meg azt szeretnék megnézni újra meg újra, ami úgy klasszikus, hogy nincs benne semmi új, semmi, amin gondolkodni kéne, ami kihívást jelentene.

IGÓ ÉVA: A színházban nem lehet tudni, mikor mi jön be. Egy könyv, egy fordítás esetében lehet?

M. NAGY MIKLÓS: Olykor. Legtöbbször nem.

IGÓ ÉVA: A színházban sem. Még az interjú előtt beszélgettünk, és szóba került a Csókos asszony, ami ma már legenda. Fejjel lefelé lógva énekeltük a Méhessel az Éjjel az omnibusz tetejént a főpróbán, és miközben én énekeltem, Laci odasúgta nekem: „Meg fogunk bukni!” Azt gondolta, hogy ez nem fog működni. És aztán akkora csattanással találkozott a darab a nézőközönséggel, hogy az csoda volt.

MAGAZIN: Én nem szeretem különösebben az operettet, de az egy ellenállhatatlan, fergeteges előadás volt. Meg is akartam kérdezni, hogy a fenébe lehet fejjel lefelé énekelni, miközben még a lovacskák baktatását is el kell játszani a porolón. Ezt nem a rendező találta ki, hogy kínozza a színészeket?

IGÓ ÉVA: Nem, ezt mi találtuk ki. Én a Ferencvárosban nőttem föl, ahol a nagyanyám még a porolón verte ki a szőnyeget. A takarítás napján a szőnyegek lógtak a porolón, a többi napon meg mi, gyerekek. Fejjel lefelé meg mindenhogy, amíg el nem fenekeltek minket, mert kezdett a poroló tönkremenni. Amikor így találkoznak a gyerekkori emlékeink meg a vágy, hogy valamit úgy mutassunk be, ahogy a szívünkből jön, abból lesz a csoda.

M. NAGY MIKLÓS: Ez a pozitív történet. És negatív is volt? Amikor sikert várt, bukás jött?

IGÓ ÉVA: Hát persze. Van, hogy mindent beleadunk, belehalunk az előadásba, és megbukunk. Például az Esterházy Péter Fuharosokja is ilyen bukás volt. A mai napig sem értem, hogy tudtam ekkora bukást összehozni. Pedig egyáltalán nem volt semmilyen rossz előérzetem.

M. Nagy Miklós Fotó: M. Schmidt János

M. NAGY MIKLÓS: És aztán később volt az Egy nő...

IGÓ ÉVA: Akkor volt bennem egy hatalmas görcs, hogy megint úgy járok, mint a Fuharosokkal, és az pedig nagy siker lett.

MAGAZIN: Ha már a bukásnál tartunk, találtam egy 1991-es interjút a Playboyban...

IGÓ ÉVA: Interjút, velem a Playboyban?!?!

MAGAZIN: Nem, nem önnel, hanem Földes Lászlóval, Hobóval. Akkori férjével. Idézem: „Éreztem, hogy valami nincs rendben, csak nem tudtam, mi. A harmadik előadás után aztán magamhoz tértem abból a sokkból, hogy belesülök a szövegbe, nem tudom rendesen eljátszani az egészet, s rájöttem, hogy nem jó, amit csinálok. Itt ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, Igó Évával, aki mellém állt, és megmutatta a kivezető utat. Találtam valakit, aki szeretett és szigorú volt hozzám. Soha többet nem buktam meg azóta”.

IGÓ ÉVA: Soha többet? De jó neki! Ez egy miskolci előadás volt, az volt a címe: …és te, szépségem, igen, igen, te. (Stephan Poliakoff darabja. – A szerk.). Mit mondjak erre? Sok mindenki gondolja magáról, hogy ez neki megy, aztán nem megy. Ez mesterség is, amit meg kell tanulni, meg olyasmi is, amit nem lehet megtanítani. Amire születni kell. Megfelelő idegrendszerrel, alkattal. Ha valaki nem erre született, akkor reménytelen.

MAGAZIN: Azt írja a könyvben, hogy „a jó műfordító már az első munkáiban, minden különösebb külső segítség nélkül megmutatkozik”.

M. NAGY MIKLÓS: Igen. Huszonnégy-huszonöt éves korára lehet egy embernek annyi műveltsége, tapasztalata, nyelvismerete, hogy elkezdhessen fordítani. Ha akkor nem tud külső segítség nélkül letenni egy elfogadható fordítást, amiből nem lesz nagy botrány, ha megjelenik, akkor az illető nem viszi semmire. A műfordítónál is az ösztönös tehetség az alap. Ha egy fiatal műfordító munkájában van egy csomó hiba, de látok benne szép mondatokat, elmés megoldásokat, amelyekben érzem a kreativitás, a problémamegoldás eufóriáját, akkor lehet az illetőből valaki. Általában minden pályán az van a helyén, aki élvezi, amit csinál. Mikor éreztük azt utoljára egy magyar futballistán, hogy élvezi a focit?

MAGAZIN: Közben azt állítja, hogy lényegében semmit sem lehet lefordítani. Ami igazi irodalom.

M. NAGY MIKLÓS: Kicsit túloztam. Amit tényleg nagyon nem lehet lefordítani, azok a művek, amelyek sokat foglalkoznak a nyelvvel magával. Az ilyen művekről a nyelvközösségen kívül soha nem fogják tudni, mekkorák. Esterházy is ilyen, hiába fordítják sokat. Olvasom oroszul, angolul a műveit, és hát nem. Az nem az Esterházy.

MAGAZIN: Az írott mű esetében a fordításnak nincs alternatívája. A filmnél van választás: szinkron vagy felirat. Sokak szerint nem is kellene szinkronizálni. Akkor nem is tudnánk,milyen remekül lehet csinálni.

IGÓ ÉVA: Nagy színészt szinkronizálni maga a mámor. Tátott szájjal lehet nézni, tanulni tőle. Gyönge filmet szinkronizálni nem egy öröm, de azt is meg lehet rendesen csinálni, néha a szinkronnal még kicsit fel is lehet dobni. Ma már a szinkronban is majdnem mindenhol castingolnak. A meghívott színészekkel felvesznek valamit, aztán elküldik a megrendelőnek, hogy melyik hangot parancsolja. Ha szerencsém van, engem választ, ha nincs, akkor nem. Ha jó filmről van szó, akkor nagyon lehet vágyni rá.

MAGAZIN: Számít, hogy olyan filmet szinkronizál, amit ért eredetiben, vagy olyat, amit nem?

IGÓ ÉVA: Számít. De nem mindig lesz könnyebb tőle. Amit leginkább értek, az az angol, de Woody Allen-filmeket például nagyon nehéz szinkronizálni. Nagyon gyorsak a dialógusok, és egymásra beszélnek. Egy szép nyugodt film ahhoz képest üdülés. Még a My Fair Lady is elég nyugodt filmnek számított. Ha van idő, látom, amikor a másik levegőt vesz, akkor könnyű folytatni. De például olaszokat szinkronizálni, na, az szörnyű. Iszonyú tempóban beszélnek, és elmondani még el tudom azt a szöveget azzal a sebességgel, de hogy közben azt a kifejezőerőt is beleadjam, ami a temperamentumos olasz beszédben van... Egyszer japán filmet is csináltam.Maga volt a rémálom. Egy büdös szót nem értesz, fogalmad sincs, hol tart a színész.

MAGAZIN: A nézőkben összetapad egy ember és egy hang. Néztem angolul a Jóbarátokat, és nem az zavart, hogy ezt-azt nem értettem pontosan, hanem az, hogy a Jennifer Aniston idegen hangon beszélt. A sajátján. Nekem a Kökényessy Ági hangja a Jennifer Anistoné.

IGÓ ÉVA: Nekem meg a magyar Amarcord az Amarcord. Én éppen azzal a csodálatos szinkronnal imádom azt a csodálatos filmet, amivel magyarul elkészült. Tábori Nórával, Gyabronkával és a többiekkel, csoda! Kegyelmi pillanat.

M. NAGY MIKLÓS: Ha van írott szövegben lefordíthatatlan, akkor hangban is van. Viszockij például. Azt a hangot nekem senki ne próbálja magyarul imitálni. Hányan próbáltak Viszockij-dalokat énekelni magyarul, nem ment senkinek. Hobónak például minden megy, de Viszockij neki sem.

IGÓ ÉVA: Amikor növendék koromban voltunk kint, kérdeztük tőle, hogy ezt a hangot, ezt hogyan lehet előállítani? Hogy lehet ezzel dolgozni, ezt bírni? Megmondta: két doboz mahorka naponta, aztán állj szembe egy tűzfallal, és ordíts torkod szakadtából. Hát, nekünk nem egészen így tanították a hangképzést és hangápolást.