Felolvasás a Centrál Színházban a Holokauszt és a családom oldal személyes történeteiből.
Szúróan fájdalmas történetek. A családi emlékezés légmentesen lezárt mélységéből vagy egy életen át mantrázott, ökölrázós szitkozódásból kifejtve. Ezek a meglelt történetek a Holokauszt és a családom című nyitott Facebook-csoport oldalára fröcscsentek fel, majd a Centrál Színház nagyszínpadán kaptak hangot. Nem a holokausztév generálta az oldalt, hanem a félelem. Hogy elvesznek az emlékek, az igazság. Elfelejtik vagy elferdítik, meg- és letagadják.
Megállíthatatlan folyam indult az FB-oldalon, amelyet az alapítók, Hetényi Zsuzsa és Eörsi Mátyás minden magyarnak ajánlanak, mindegy, hogy zsidó vagy sváb, román vagy roma, esetleg a felmenői épp Árpáddal jöttek be a Vereckei-hágón. Az összes családban lapul ugyanis történet a vészkorszak idejéből, de a II. világháborúból mindenképpen. Ezeket várják az oldalra most is. A túlélők közül a legfiatalabb mindjárt hetvenéves. Van, aki egyetlen fényképet őriz a gázkamrába deportált rokonokról, és generációkon keresztül átsegített elbeszéléseket. Másoknak a rémálmok és rémtörténetek hada maradt meg. Áldozatokról és segítőkről, nyilas rokonokról és a szerencséről, amely a halálsor helyett az élő sorba terelte a nagymamát vagy nagypapát. Ne hátranézzünk, hanem tükörbe! – buzdítanak, akik arra biztatnak, ne hallgassuk el a múltat. Az elhallgatás gyökértelenné tesz, és az rosszabb, mint a zsidóság – mondják.
Történetek futnak egymás után a Centrál színpadán. Kishitűségből a kisszínpadra hirdették az eseményt, de már a hatórás kezdés előtt kiderült, jóval nagyobb az érdeklődés, mint amire számítottak. A főszervező, Sándor Erzsi paksamétával a kezében rohan ideoda. A szövegek a kezében tornyosulnak éjfélkor is, ha bármi fennakadás lenne. De nincs. Folyamatosan hullámzik a közönség, ki-be mennek a felolvasómaraton hallgatói. Túlélők és az ő gyerekeik, unokáik, dédunokáik de olyanok is, akiknek rokonai elszálltak a füsttel. Másoknak a családját nem érintette a holokauszt, de hallani akarják, mi is történt a többiekkel. Még a fal mellett is fürtökben állnak a nézők, gyakran egy tűt sem lehetne leejteni. Sokan ismerik egymást személyesen, vagy a Facebook-csoportban lettek barátok. Aki már nem bírja tovább, csendesen összezokogott zsebkendővel teli retiküljével kisiet a teremből. Máskor egy elszabadult „Jaj, istenem!” tölti meg a termet. A színház bejárata előtt kövek, mécsesek és virágok gyűlnek szép halomban.
