galéria megtekintése

Ne hátranézzünk, inkább tükörbe!

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 15. számában
jelent meg.


Szemere Katalin
Népszabadság

Felolvasás a Centrál Színházban a Holokauszt és a családom oldal személyes történeteiből.

Szúróan fájdalmas történetek. A családi emlékezés légmentesen lezárt mélységéből vagy egy életen át mantrázott, ökölrázós szitkozódásból kifejtve. Ezek a meglelt történetek a Holokauszt és a családom című nyitott Facebook-csoport oldalára fröcscsentek fel, majd a Centrál Színház nagyszínpadán kaptak hangot. Nem a holokausztév generálta az oldalt, hanem a félelem. Hogy elvesznek az emlékek, az igazság. Elfelejtik vagy elferdítik, meg- és letagadják.

Megállíthatatlan folyam indult az FB-oldalon, amelyet az alapítók, Hetényi Zsuzsa és Eörsi Mátyás minden magyarnak ajánlanak, mindegy, hogy zsidó vagy sváb, román vagy roma, esetleg a felmenői épp Árpáddal jöttek be a Vereckei-hágón. Az összes családban lapul ugyanis történet a vészkorszak idejéből, de a II. világháborúból mindenképpen. Ezeket várják az oldalra most is. A túlélők közül a legfiatalabb mindjárt hetvenéves. Van, aki egyetlen fényképet őriz a gázkamrába deportált rokonokról, és generációkon keresztül átsegített elbeszéléseket. Másoknak a rémálmok és rémtörténetek hada maradt meg. Áldozatokról és segítőkről, nyilas rokonokról és a szerencséről, amely a halálsor helyett az élő sorba terelte a nagymamát vagy nagypapát. Ne hátranézzünk, hanem tükörbe! – buzdítanak, akik arra biztatnak, ne hallgassuk el a múltat. Az elhallgatás gyökértelenné tesz, és az rosszabb, mint a zsidóság – mondják.

Történetek futnak egymás után a Centrál színpadán. Kishitűségből a kisszínpadra hirdették az eseményt, de már a hatórás kezdés előtt kiderült, jóval nagyobb az érdeklődés, mint amire számítottak. A főszervező, Sándor Erzsi paksamétával a kezében rohan ideoda. A szövegek a kezében tornyosulnak éjfélkor is, ha bármi fennakadás lenne. De nincs. Folyamatosan hullámzik a közönség, ki-be mennek a felolvasómaraton hallgatói. Túlélők és az ő gyerekeik, unokáik, dédunokáik de olyanok is, akiknek rokonai elszálltak a füsttel. Másoknak a családját nem érintette a holokauszt, de hallani akarják, mi is történt a többiekkel. Még a fal mellett is fürtökben állnak a nézők, gyakran egy tűt sem lehetne leejteni. Sokan ismerik egymást személyesen, vagy a Facebook-csoportban lettek barátok. Aki már nem bírja tovább, csendesen összezokogott zsebkendővel teli retiküljével kisiet a teremből. Máskor egy elszabadult „Jaj, istenem!” tölti meg a termet. A színház bejárata előtt kövek, mécsesek és virágok gyűlnek szép halomban.

 
Koncentrációs táborban kapott szám, ezúttal a ruhára varrva
Koncentrációs táborban kapott szám, ezúttal a ruhára varrva. Rudas István, mögötte, kivetítve a szülei

Nem könnyű az emlékezőknek és a felolvasóknak sem. Van, aki nem adja ki saját történetét a kezéből, maga olvassa fel. Egyikük még az édesanyja koncentrációs táborban kapott tetovált számát is ruhájára varrta. Legtöbbjük bírja sírás nélkül. A színészek közül is akad ugyanakkor, akinek belebicsaklik a hangja.

Saját történetet egyetlen színész mesél: Sas József. A Klauzál utca 35-ös házról beszél, ahol az egyik oszlopon még most is látszik a szilvalekváros keze nyoma. Apró gyerekként öcscsével odatapadtak félelmükben, amikor egy betérő nyilas a levegőbe lőtt. 4 és fél éves volt, amikor apját, a színész Sas Imrét elvitték a nyilasok. A mosoly országában játszott utoljára Kiss Manyi partnereként. Sas hatvanéves volt, amikor a tévében először látta „élve” apját. Megrendítő élmény volt. Anyjának köszönheti, hogy életben maradt, meg egy cinkos rendőrnek, akitől kikönyörögte a mama, hogy ne vigyék el a fiát a Klauzál téri csarnokban összegyűjtött gyerekekkel együtt. A többieket egytől egyig a Dunába lőtték.

A millió történetből csak 55 hangzik el, az is nyolc órán át pörög. Nem csöpögős, túlcsorduló emlékezések. Tárgyilagos, szívszaggató rémségek. A tapasztalat falra írható bölcsességeket is szül, például a félelemről, amely állandó volt, de az állandó félelmet megszokja az ember. Vagy a reményről, amely arra való, hogy feladják.

Lenne még mit mondani és hallgatni, ha nem csak azok figyelnek fel rá, akiket érint vagy megérint. A Facebook-oldalra és a felolvasásra elvárták az elkövetők leszármazottait is, a felmenők bűnei nem terhelhetik őket, mégis építő lehet szembenézni a tettekkel. És olvassanak itt azok a szélsőjobbosok, akik saját ideológiáikmögül hajlandók kipillantani. Az oldal létrehozói persze tudják, nem fognak mindenkit meggyőzni. De hátha picit elgondolkodnak az emlékezéseken.

Egy felmérésből az derül ki, hogy a magyar férfiak 55 százaléka hajlik az antiszemitizmusra, a nőknél az arány 28 százalék. Ezt az újságíró Dési János idézi, aki nagyapjára emlékszik, az urológusprofesszor dr. Deutsch Imrére. Roppant ügyes kezű sebész volt, jól rajzolt, és amatőr bűvészként is megállta a helyét. Húsz évvel Dési születése előtt gyilkolták meg, akkor két évvel volt fiatalabb, mint az idén ötvenéves újságíró.

A hátborzongató történetekben a megmentők bátorsága is megjelenik. Például Mengele állítólagos szeretőjéé, aki a síró kisgyerek mellé odaállította hiányolt testvéreit, megmentve ezzel a gázkamrától. És szó esik a vidéki jegyző családjáról, amely beköltözött az egyik gettóba zárt zsidó lakásába. A túlélő minden holmiját megtalálta egy lezárt szobában, még a tábla megkezdett csokoládét is.

Elhangzott cigánytörténet is, amelyben a háború után a nevelőszülő megveti a cigány gyereket származásáért, az igazi családja pedig megveri, lemagyarozza. Beszélnek a kor traumáiról, a Horthy-nyomozótiszt nagyapa generációkon átívelő elfojtott bűntudatáról is. Egy pici barna kutyáról, amelyet azért lőttek le a németek, mert zsidónak kiáltották ki. És szívbe markol a disszidálásra kész apa gyermekének megkerült kismackójáról szóló sztori is, mert már soha többé nem lehet Brumi a háború alatt gazdát cserélt Medve úr.

A felolvasás alatt Fekete Edit grafikáit és cakkozott szélű fotóit vetítik. Tenyérnyi sárga csillagok az ijedt család nő tagjain, meg személyiigazolvány-képek, mosolygósak, megbarnultak. A vászonról „Isteni francia borjúkotlett” receptjét silabizáljuk, amikor már nem tud több kínzást befogadni az agyunk. Lazítunk, elmerengünk a kultúrbrigád történetén, azokén a művészekén, akiket az életösztön vitt arra, hogy karriert csináljanak a munkaszolgálatban. Majd „visszatérünk”, hogy meghallgassuk az egy életen át visszavárt kisgyerekekről és az évtizedekkel később külföldön felbukkant nagy szerelemről szóló elbeszéléseket.

Emlékképek

Hiteles hihetetlen címen nyílik Fekete Edit kiállítása május 15-én, a Bálint Házban. A felolvasómaratonon szintén vetített képeket az Auschwitz-Birkenaut is megjárt grafikus a kilencvenes években kezdte rajzolni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.