– A XX. századi szerb történelem fénypontja az I. világháború. Megtámadták a nagyhatalmak, s a győztes oldalon maradt. Ám egyes adatok szerint a férfiak hatvan százaléka meghalt. A könyv háborúellenes háborús regény. Hogyan fogadták a szerb olvasók?
– Az áldozatok emlékére szántam, pátosz nélkül. Ártatlanul hullottak milliók, addig elképzelhetetlen módon. És a regény elsiratja az ifjúságot: Budapesten, Párizsban, Belgrádban úgy hitték, a XX. század fényes lesz. Ilyen körülmények között egy regény nem szólhat arról, ki a felelős, ki robbantotta ki, hogyan lehetett volna elkerülni. Minden egyes szereplőt külön igyekeztem ábrázolni, félelemmel telve hogyan vesztette az életét, miképp maradt remény nélkül. Az író ekkor az áldozattal érez együtt, semmi szüksége nincs az okoskodó értelmiségiekre és tábornokokra, akik újra s újra terveket szőnek, és katonai térképek fölött tanácskoznak. Az olvasót amúgy sem lehet átverni. Sok író elfelejti, hogy mégiscsak érzelmeket kell kiváltania. A szerb olvasók a már említett isztambuli Mehmed Jildiz sorsán sírtak (szó szerint, így mondták): gyermektelen fűszeres, mind az öt segédjét elveszti a háborúban, s ezt úgy éli meg, mintha egyes testrészeit vágnák le sorjában. És ott a többi szerencsétlen életút: a szerb ágyús, aki saját katonáinak hazudik, az orosz, aki gyönyörű feleségét kénytelen megoperálni, mégsem tudja megmenteni. Az olvasó nem naiv, olyan könyvet akar, amely behúzza egy másik világba, de ha hamis, kiszámított érzelmeket tárnak elé, nem vevő rá.
– „Mit tesz ez a háború? Állatokat az emberekből (...) és gyávákat” – írja. A szerb nyilvánosságban a harcos kultuszát folyamatosan építették. Ön átlépi a határt, itt a hősök nem háborús hősök, sőt. Mégis jól fogadja a közönség.
– Számítottam a negatív kritikákra, mert tabutémákról írtam. Ám nyílt bírálatot nem kaptam, csak becsomagolva. Álszerénység nélkül mondhatom, ha százezren elolvasnak egy művet, már maga a könyv „komoly ellenféllé” válik. És nem simogatja sem a szerbeket, sem a nagy háború más résztvevőit. 1914 a szerb fél számára hősi időszak, de 1915-től a rossz politika katonai kataklizmához vezet, és az egész szerb hadsereg kimenekül Szerbiából. Emiatt magam sem tehettem mást, mint megírtam a hősiességet, a gyávaságot, a rémtetteket, de az emberi jóság példáit is. Amikor Trabzonról írtam, az örmény kérdés „megoldásáról”, nem mehettem el e vesztőhely mellett. Íróként nem szabad gyengének mutatkozni.
– Ma Magyarországon, ahogy a fél világban is, a főhercegre lövő Gavrilo Principet terroristának tartják. A The Guardianban Oszama bin Ladenhez hasonlították, sőt a holokausztért tették felelőssé. Miközben az Ifjú Bosznia mozgalom, amely a merénylet mögött állt, a délszláv népek közös államáért, vagyis Jugoszláviáért küzdött, jóval Tito előtt. A szervezet tagjai szerbek, muzulmánok, horvátok voltak, a Nobel-díjas Ivo Andrics is, aki szerb nacionalistának aligha mondható. Hősnek számít-e ma Princip Szerbiában?
– Gavrilo Princip nem a regényem hőse, bár első szereplőm éppen Mehmed Grah, aki Ferenc Ferdinándot boncolja. Mivel róla nem írtam, szabadon elmondhatom: a tinédzser merénylők – hiszen nem egyedül volt – agya gőzben úszott, baloldali és nacionalista eszmék keveredtek bennük. A mai terroristákhoz képest két fontos különbség van. Ők a fegyvereket sem tudták kezelni, amatőrök voltak, a maiak meg profik. Másfelől a XIX. és XX. század merénylői egy személy megölésével az igazságtalanságot akarták megtorolni. Ma a terroristák ezreket ölnek meg repülőkkel, a színházakban, az iskolákban, és legritkábban célozzák meg a politika irányítóit.
|
| 2012-es, 13. kiadás (azóta öt jött) |
– A magyarok elvesztették az I. világháborút, a birodalom kétharmadnyi területét, milliók kerültek kisebbségbe. Lát-e párhuzamot a mai Szerbiával?
– Igen, látok. A háború kegyetlen. Aki veszít, viseli a béke sosem igazságos következményeit. De utána jön csak a java: az elvesztett háború után évtizedeken át nő a kishitűség, öngyilkosok és depressziósok lesznek az emberek. Nincs jövőkép, semmi kilátás.
–Két magyar hőse van a regénynek: a Pester Lloyd újságírója és egy katona.
– Nem véletlen, hogy mindkettő Tibor – ahogy az Újvidéken élő unokatestvérem. Vörös Tibor igazi bürokrata, apparatcsik, bulvárújságíró, aki nagyszerűen feltalálja magát a cenzúrázó alakulatban. Őt persze ironikusan ábrázoltam. A másik, Német Tibor, olyan nemzedék tagja, amelynek az elődei még tartották a szavukat. Belgrádba érkezik, abban a hitben, hogy maga is hőssé válhat. De nem, elesik. Ám a háborús időkben lubickoló Vörös sem marad életben.
Beszédes név
Szombaton lesz száz éve, hogy Gavrilo Princip fegyvere eldördült Szarajevóban, és alig egy hónap múlva elkezdődött az I. világháború. Alekszandar Gatalica A nagy háború című regénye az előző évben elnyerte a legrangosabb szerb és délszláv irodalmi díjakat. A könyv már több mint 35 ezer példányban kelt el, és bár a kritika egy része lektűrként bírálja, népszerűsége töretlen, az angol fordítás is készül. Gatalica (már a szerző neve is beszédes, a szótár szerint egyszerre jelent javasasszonyt, mesekönyvet és fecsegő nőt) egyébként ógörögből fordít, és komolyzenei kritikus. 1964-ben született, Belgrádban él.
