A cigányok cigánynak érzik, a klasszikus zenészek ölni tudnának a vonókezeléséért, legendát írt Django Reinhardttal, játszott Davisszel és Menuhinnal, de az élet nem csupa habos torta. Stéphane Grappelli évekig a párizsi Hiltonban igyekezett túlhegedülni a tányérok csörgését.
Ha már tányér, Yehudi Menuhin olyan zsonglőrhöz hasonlította, aki tányérokat hajigál a levegőbe, de sosem esik le egy sem. Stéphane Grappelli autodidakta virtuóz volt: járt ugyan zeneiskolába, de ott zongorázott és a szolfézst magolta. A hegedűre azért volt szüksége, mert a zongorával nehéz lett volna házról házra járva koldulni.
 |
| Stéphane Grappelli nem csak a színpadon, az asztalnál is megállta a helyét Allan Warren |
Na már megint egy nyomorgó zenész, gondolhatja az olvasó, és nem jár messze az igazságtól. Az 1908-ban született Grappelli „dickensinek” minősítette saját gyermekkorát. Négyéves volt, amikor anyja meghalt, olasz származású apja klasszikus filozófusokat fordított, elképzelhető, mennyit keresett vele. Az még a jobbik eset volt, hogy a kis Stéphane, a világhírű balerina Isadora Duncan nevelőintézetébe került, itt legalább megismerkedett Debussy és Ravel zenéjével. Ám az első világháború kirobbanásakor a papát behívták az olasz hadseregbe, fiát árvaházra bízta, és kiment a frontra. A gyerekek verekedtek az ételért, Grappelli legyeket fogdosott, az mégiscsak hús. Az apa aztán visszatért, magához vette Stéphane-t, de amikor újra megnősült, elköltözött Strasbourgba. A tizenöt éves Grappelli úgy döntött, marad Párizsban. Napi hat órát zongorázott egy némafilmeket játszó moziban, maradék idejében amerikai dzsesszlemezeket hallgatott. Bekerült egy tánczenekarba, ahol társai egy részeg hajnalon meghallották, hogy hegedülni is tud.
