Ilyen volt Dumas is, aki ebéd- és vacsoravendégei visszaemlékezései szerint ötletesen és kiválóan főzött. Egyes ételkreálmányaira büszkébb volt, mint regényhősére, Monte Cristo grófjára, akivel bizonyos értelemben még azonosította is magát – igaz, még a bosszúra éhes gróf kedvéért sem vállalkozott volna arra, hogy If börtönében másfél évtizedig koplaljon.
A kötet írásait válogató és fordító Szederkényi Olga lapunk érdeklődésére azt mondta: a Dumas-könyv francia eredetijében ezerháromszáz oldalon több száz gasztronómiai kaland, konyhafilozófiai eszmefuttatás és háromezer recept hömpölyög, temérdek humorral és izgalommal fűszerezve, jellemző, hogy a Mester életrajzírója, Daniel Zimmermann a művet „gasztronómiai katedrálisnak” nevezi.
Írt, főzött, iskolát teremtett
A maga korában Európa-szerte népszerű Dumas kalandregényeit sokan utánozták. Így szakácskönyvének is voltak követői. Erről Szederkényi Olga azt mondta: Dumas teremtette meg az irodalmi szakácskönyv műfaját elődjével, Brillat-Savarinnel együtt. Magyarországon a XX. században kezdett meghonosodni a műfaj, előbb Emma asszony (Ignotus) szakácskönyvével, amely 1902-ben jelent meg, majd színre lépett Ínyesmester, azaz Magyar Elek a könyveivel. Persze a magyar irodalomnak létezik komoly gasztrovonulata, hiszen egyes nagy írók nagy evők is voltak, Krúdy Gyuláról például sokan azt feltételezik, hogy jó szakács volt, holott Krúdy „evő író” volt, és alig főzött.
Habár maga Dumas ezt a könyvet tartotta élete fő művének, a világhírű írónak furcsa módon mégis éppen ez a kötete a legismeretlenebb a nem francia olvasói számára, s ennek a grandiózus méret az oka. Szederkényi Olga ezzel kapcsolatban azt mondta: Dumas konyhaszótára irdatlan méretű könyv, teljes egészében csak az igazi megszállottaknak lehet érdekes, sőt – mint megjegyezte – „szerintem csömör nélkül az egészet lefordítani tíz év alatt lehetne, kiolvasni talán soha”.
Közbevetésünkre, hogy a szótár talán nemcsak magyarul, hanem más nyelveken sem jelent meg, s így nem vált az életmű részévé másutt sem, a fordító azt válaszolta: a nagy nemzetek mind hasítottak maguknak belőle egy-egy szeletet a saját rendezőelveik alapján, van például angol, portugál és spanyol verzió. Mint mondta, a prímet természetesen a franciák viszik, náluk kapható kicsi és közepes variáció is, sőt nagy séfek időről időre a saját Dumas-szakácskönyvüket is kiadják Párizsban. Szederkényi Olga hozzáfűzte: a legfontosabb viszont az, hogy Alexandre Dumas a konyhaszótárat tartotta élete főművének, s fordítóként ezért érezte fontosnak, hogy legyen végre magyar változat is.
A magyar verzióban is olvashatjuk a francia konyha alapvető ételeit, ám a válogatáskötet elsősorban az egykori Osztrák–Magyar Monarchiára és a Kelet-Közép-Európára jellemző szócikkeket tartalmazza. Így megtudhatjuk, hogyan készít(h)ette Dumas a magyar bárányt, az erdélyi medvesonkát, a bécsi kuglófot, a krakkói ökörszájat vagy a német savanyú káposztát.
Evés-ivás A-tól Z-ig
„Ennek az egyedülálló gasztronómiai alapműnek a bevezetőjében Dumas nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy összefoglalja az étkezési kultúra történetét a kezdetektől az 1860-as évekig. Az emberiség és az evés kapcsolatát szemléletes példákon mutatja be, majd a szótárrészben A-tól Z-ig veszi sorra kora ínyesmesterségének címszavait. Alapanyagokat, hozzávalókat, ételeket, konyhai eszközöket, főzési technikákat. A maga romantikus, anekdotázó, túláradó és életvidám (igaz, néhol ironikus, olykor már-már cinikus) modorában meséli el saját tapasztalatait, a történelmi tudnivalókat és a nagy mesterek fortélyait egy-egy fogás vagy konyhaművészeti fogalom kapcsán.” (Részlet a fordító előszavából)
