Párizsban gumibottal kellett feloszlatni a miatta összegyűlt tömeget, Oslóban könnygázra volt szükség, a londoni Royal Albert Hall vezetése pedig lemondta a koncertjét, mert féltette a termet. Nem Elvisről, Chuck Berryről vagy Jerry Lee Lewisról van szó, hanem egy dzsesszmuzsikusról. Lionel Hampton a 40-es és az 50-es években egészen fantasztikus világsztár volt. Előtte és utána meg csak egyszerű, kétkezi világsztár.
A két kézre a vibrafonhoz volt szüksége, amelyen ő volt az első komoly szólista. Dobosként indult, de a xilofont is jól ismerte. 1930-ban Louis Armstronggal vettek lemezre számokat, amikor a trombitás a stúdió sarkába tolt hangszerre mutatva megkérdezte, tud-e rajta játszani. Nem tudott, de háromnegyed órával később már viszonylag tisztességesen lekísérte a következő dalt. Hat évvel később Benny Goodman betért a Los Angeles-i Paradise klubba, és pár hét múlva Hampton már az ő kvartettjében hadonászott az ütőkkel.
A swingkorszak talán legjobb kombója nemcsak parádés lemezeiről emlékezetes, hanem arról is, hogy elsőként integrálta a fekete és a fehér zenészeket. Hampton és a zongorista Teddy Wilson volt a kvartett fekete fele, Goodman és a dobos Gene Krupa a fehér. A dolog nem ment simán, lent délen előfordult, hogy a koncert után a feketéket hat rendőrnek kellett visszakísérnie a szállodába. Ám a Benny Goodman kvartett után már senki sem vonhatta kétségbe a „vegyes” zenekarok létjogosultságát, és Lionel Hamptonnak ebben is úttörő szerepe volt.
Meg mellesleg a rock and roll hangzásának a kialakításában is. Saját big bandje a háborús évek egyik zenei szenzációja volt, Glenn Millerrel együtt őket hallgatták a fronton a katonák, otthon pedig a menyasszonyaik. Flying Home című száma körül egész kis legenda alakult ki, miszerint a bevetésről hazafelé tartó bombázó legénysége sürgeti a gépet egyre gyorsabb tempóra. Senkit sem érdekelt, hogy a számot még 1937-ben írta, Hampton a háborús nemzedék bálványa lett. A nagy slágerben Illinois Jacquet szólózott szaxofonon és a szakirodalom szerint ez az improvizáció a rock and roll egyik előfutára.
Zenekarának mindent elsöprő stílusát sok bírálat is érte, a kritikusok egy része sokallotta a felhajtást, és számon kérte rajta azt, ami pedig minden hangjegyében ott volt – a dzsesszt.
hirdetés
Hampton a rythm and blues, a swing és bebop elemeiből keverte ki saját turmixát. Zenekarával szemben szigorú, a színpadon azonban szárnyalóan boldog ember volt. Mindig fülig ért a szája, röpködtek kezében az ütők, táncolt, ritmusra nyögött és nevetett, általában látszott rajta, hogy szörnyen élvezi, amit csinál. Egyszer azt mondta: „Bármit is csinálok, fogalmam sincs róla, hogy mit teszek. Csak úgy játszunk, ahogyan azt a zene és az isteni szellem diktálja.”
Az utóbbira bizton számíthatott – egész életében hívő katolikus volt. Egy dominikai apácától tanult ütőhangszereken játszani, majd Chicagóban a feketéknek készülő újság, a Defender újságkihordóiból szervezett zenekarban játszott. Tizennégy évesen a nagybátyjától kapott egy belülről kivilágított dobszerelést, innen számítva nyolc évtizedes pályafutása a műfaj összes nagy alakjával összehozta. Nem véletlenül adta saját lemezcégének a Who’s Who in Jazz nevet.
Hét elnöknek játszott a Fehér Házban: Trumannak, Eisenhowernek, Johnsonnak, Nixonnak, Carternek, Reagannek és az idősebbik Bushnak. Meggyőződéses republikánus volt, de ez nem akadályozta abban, hogy amikor 1997-ben Bill Clinton kitüntette, megkérje, szálljon be szaxofonozni a bandába. A ceremóniára mellesleg kölcsönszmokingban, -zokniban és -cipőben ment el, mert előtte két nappal óvatlanul felgyújtotta a 43 emeletes toronyházat, amelyben lakott. Mindene elégett, de ez semmi ahhoz képest, hogy huszonhét szomszédját kellett kórházba vinni.
Nem züllött el, mint oly sok kollégája, felesége, Gladys minden centjükre vigyázott – így lett belőlük a New York-i Harlem egyik meghatározó bérlakás-tulajdonosa. Több háztömbjük volt, aminek bevételeiből hétszáz családnak építettek szociális lakásokat, és az új telepet az időközben elhunyt feleségéről nevezte el. 94 évet élt meg, és szinte végig zenélt. Öregkorában nem kerülték el a betegségek, ám akármilyen törékenyen totyogott el a színpadig, fent már, mint erről 1971. március 26-án az Erkel Színház közönsége is meggyőződhetett, mindig kirobbanó erőben volt. A szaxofonos Sonny Rollins mondta róla: Lionel Hampton a dzsessz szellemét testesítette meg, akkora élvezettel játszott. Akármit mondjanak a kritikusok, ez azért még nem bűn.
