2012. november 6. Pontosan emlékszik Bori a napra, amelyen minden megváltozott. Teljesen váratlanul érte a diagnózis. Megszűnt körülötte a világ, zokogva rohant ki a kórház udvarára.
Gyorsan követték egymást az események: két héten belül megműtötték, az egyik mellét el kellett távolítani. Ezután következett hat kemoterápiás kezelés (köztük háromhetes szünetekkel), majd huszonnyolc sugárterápia. A bal melle helyére orvosi implantátumot helyeztek be, amelyet hétről hétre töltöttek fel sóoldattal.
Háromnegyed év rohangálás, rosszullét, egyik napról a másikra túlélés után, tavaly nyáron sétált az utcán, a nagy melegben levette a parókáját, és eltöprengett: miről is szól most az élet? Elment nyaralni a horvát tengerpartra; egyedül akart lenni, hogy kitisztuljon a feje. A munkahelyét nem vesztette el, alig néhány napot volt távol a műtét miatt, de valami hiányzott.
A blogba ősszel vágott bele. Elővette a naplóját, amelyet még a betegség alatt írt, kimásolt belőle egy évvel korábbi részleteket, aztán elmesélte, hogy mi történik a jelenben. A kettő közötti kontraszt magáért beszélt. Ha csúnya szavak szerepeltek a naplóban, azokat sem javította ki, hiszen pontosan lefestették a múltbéli hangulatát. Testileg és lelkileg is a mélypontra jutott – egy évvel később pedig gyógyultan és derűsen élte tovább az életét.
A saját sorsánál is jobban aggasztotta, hogy Sára lányának miként mondja el: mellrákos lett. Ez a másik történet, amelyet ma sem tud sírás nélkül felidézni. Borinak néhány hónappal a daganat felfedezése előtt volt egy gerincműtéte, feküdnie kellett, és már akkor is Sára segített neki. Évekkel korábban maradtak kettesben, miután Bori elvált a huszonegy évvel idősebb férjétől. Nem akarta, hogy Sárának végig kelljen csinálnia a mellrákját, nem akarta, hogy idő előtt felnőtté váljon, megkeményedjen. De nem volt választása.
Csodás gyermekkorom volt – kezd bele Halom Bori. Vagyis sokáig azt hitte, hogy csodás. Néhány éve, amikor kineziológushoz kezdett járni, ráébredt, hogy a felhőtlen boldogság csak az emlékeiben létezik. Az édesapja operatőr volt a Mafilmnél, az édesanyja vendéglátós, szép svábhegyi villában laktak, a nyarakat a Balatonnál töltötték. Aztán a szülők elváltak, az anyja évekre külföldre ment dolgozni. A tizennyolc éves Bori és a bátyja, Ádám itthon maradtak, megtanultak egyedül boldogulni. A bátyja mostanában mesél a nehézségekről, amelyekre Bori már nem is emlékszik.
Alkoholista lett az édesanyja, és végül ötvenkét éves korában meghalt. Bori kudarcként élte meg, hogy nem tudta megmenteni őt. Az édesapja hatvanöt évesen a karjai között halt meg tüdőrákban. Egy jó barátját a leukémia vitte el, a főnökét az agydaganat. Egy másik barátja öngyilkos lett, őt a kötélen lógva találta meg Bori: ekkor ment el stresszoldó terápiára kineziológushoz. A családi múlt után jelenleg a betegségét próbálják feldolgozni.
Csak átmenetileg ingatta meg a rák Halom Borit, valójában erősebbé tette. Azt vallja: amiben nincs daganat, az nem probléma. A többire csupán legyint. Őszinte jókedvvel említi, hogy a tizennyolc éves lányával még mindig albérletben laknak, és lottóznak ezerrel. Lesz lakásunk – közli, mintha engem akarna meggyőzni.
Örömszerzés áttételesen: így jellemzi az állását. Kilenc éve egy nemzetközi virágküldő szolgálatnál dolgozik, s noha virágokat nem lát, nála fut össze minden rendelés. Egyedül az ütötte szíven, amikor anyák napján azt íratta valaki egy üdvözlőkártyára: Mamus. Ő ugyanígy hívta az édesanyját.
Amit munkaidőn kívül csinál, kicsit sem érzi munkának. Mára ötven önkéntest gyűjtött maga köré, a Facebookon zárt csoportban tartják a kapcsolatot. Van mit tenniük. Borit felháborítja például, hogy hivatalosan 45 éves koruk után küldik a nőket mammográfiai szűrésre, miközben ő addigra már ötéves túlélő lesz.
Kontrollra ment egyszer, és a várakozók között meglátott két huszonéves lányt. Annyira megrázta a dolog, hogy szóba elegyedett velük. Mindkettőjüknél mellrákot diagnosztizáltak. Azóta is kapcsolatban vannak, az egyikük csatlakozott az önkéntesekhez.
Nemcsak orvosi, hanem lelki tudnivalókkal is ellátja Bori a megbetegedett nőket. Ezúttal is a saját tapasztalataira épít – a kemoterápia után, még kopaszon megkérte fotós ismerősét, hogy készítsen róla képeket. Először mindketten zavarban voltak, aztán feloldódott a hangulat, és különlegesen szép fotók születtek. Bori ezeket a blogra is kitette, és arra biztatja minden mellrákos ismerősét: menjetek és fotózkodjatok, gyönyörűek vagytok!
Tudja, hogy a legtöbben rettegnek a betegség visszatérésétől, benne azonban nem maradt félelem. Ha bármije megfájdul, eszébe sem jut, hogy esetleg a rák tért vissza. Újra síel és vitorlázik, ahogy hatéves kora óta mindig is tette, és irigylésre méltó természetességgel beszél arról, hogy a bal mellén már csak a mellbimbóplasztikát kell elvégezni.
Egyszóval, jól van. Ám őszintén hozzáteszi, hogy lélekben még nincs jól. Feldolgoznia továbbra sem sikerült, ami történt vele. Feldolgozva akkor lesz, véli Halom Bori, ha sírás nélkül el tud majd mondani mindent.
Vagy önfegyelemmel. Néha komorodik csak el, és ritkán jelennek meg könnyek a szemében – akkor sem magáról beszél. Hanem például arról az (Egyesült Államokból ellesett) ötletről, hogy megkérdezi a mellrákos sorstársakat, ott lehet-e az utolsó kemoterápiás kezelésükön. Ha beleegyeznek, Bori – néhány önkéntessel együtt – bemegy hozzájuk a kórházba, színes plakátot készít, „Gratulálunk, hősnő vagy” felirattal, és ezzel készül fotó a betegekről. Ha akarják, Bori fogja a kezüket, amikor lefolyik az utolsó csepp infúzió. Az tudja csupán, milyen érzés ez, aki már végigcsinálta.
