Mindig kiderül, hogy érdemes

BÉRCZES LÁSZLÓ: Van azért ennek egy másik része. És most nagy szerzőt idézek. A „kizökkent időben” a normális dolgok tűnnek nem normálisnak. Mari arról beszélt a sajtótájékoztatón, hogy például Fekete Ernőt – és sorolhatott volna még rengeteg nagyszerű színészt innen, a Katona József Színházból, mely több előadással jelen lesz az Ördögkatlanban – a kutya nem ismeri, ami nem normális. De hát csináljuk a dolgunkat, küszködünk tovább, mert ehhez értünk, ezt szeretjük, és mert valójában teljesen normális dolgokat csinálunk. Annyiban persze valóban nem normális ebben a pénzre épülő világban, hogy nem az anyagi haszon motiválja.

TÖRŐCSIK MARI: Hát ez az! Ezért mondtam akkor is, amikor belekezdett ebbe a fesztiválba, hogy maga nem normális, mert érthetetlen, miért vág bele ilyesmibe az ember. De aztán mindig kiderül, hogy érdemes. Mert hinni kell abban, hogy az emberek igenis szeretik a minőséget. De ehhez hozzátartozik, el is mondom, ahol csak lehet, hogy ma már mindent hirdetni kell. Megcsinálhatja valaki a világ legjobb filmjét, ha nincs agyonhirdetve, ha nem zeng egy hónappal a bemutató előtt, nem veszi át a forgalmazó, nem játsszák a mozik. A színházban, szerencsére, nem mindig van így: bármilyen összetett darabot színpadra lehet állítani, ha jó az előadás, dől rá a közönség. És minden marketing nélkül elterjed a híre, ha nem is országosan. Ezért is mondom mindig, hogy nem szabad a színházaktól elvenni a pénzt. Ma talán ez az egyetlen hely a kulturális életben, ahol magas hirdetési költségek nélkül is tudunk minőséget közvetíteni. Nagyon fáj nekem, hogy ezt képtelenek megérteni, és egyre csak csökkentik a színházak többségének költségvetését.

MAGAZIN: Mi volna az ideális fölállás, amely megint visszahozná a színészeknek azt a tiszteletet és ismertséget, amelyet néhány évtizede megkaptak. Hogyan tudnák ma többen ismerni a Fekete Ernőket?

TÖRŐCSIK MARI: Bocsásson meg, azért a médeia… Jaj, istenem, mindig médeiát mondok média helyett, borzasztó. Szóval, a média iszonyú nagy úr ma az egész világon. Nem véletlenül mondtam, hogy függetlenül az Ördögkatlantól és más hasonló rendezvényektől, többet kéne foglalkozni a színházzal. Elsősorban a televíziónak. Az közvetít mindent az embereknek. Mindent. Akkor majd millióan fogják tudni, és nem csak a helybéliek, hogy a Katona József Színház még ma is az egyik legjobb műhely az országban. Írnak róla szakmai lapokban, meg más nagyszerű színházakról is, de ez ma már kevés. Ettől még Hatvanban nem fogják tudni, hogy a Katonában meg kéne nézni például ezt a csodálatos Ibsen-előadást, A nép ellenségét.

BÉRCZES LÁSZLÓ: Intézményes szinten nem látom a megoldást. Nem is értek hozzá, hogyan kell kialakítani egy ideális struktúrát. Egyetlen dologban hiszek, és ezért helyezem én is a színházat a középpontba. Szóval, hiszek benne, hogy minden emberben él a személyesség vágya, hogy ne közvetítőkön, ne e-mailekben, ne telefonon, ne a Facebookon tartsa a kapcsolatot a többiekkel. A személyes jelenlétnek változatlanul óriási ereje van. Márpedig a színház éppen ezt képviseli. És ezért, miután megszabadulunk az újmédiák okozta kábulattól,megint eljön egy idő, bár lehet, hogy csak az unokám éri meg, amikor erre a személyességre lesz tömeges igény. Persze tudom, ez csak egy naiv hit. Tulajdonképpen minden művészeti ág a személyességet képviseli, de a színház képes a legintenzívebben érzékeltetni a maga jelen idejével.

Teknős Miklós / Népszabadság

TÖRŐCSIK MARI: Nézze, én úgy szoktam mondani, hogy amióta emberek élnek a földön, van színház. Mert valahogy biztosan mindig elszórakoztatták egymást. Csinálták ösztönösen, és elterjedt. Mikor a Száz év magányt játszottam, kicsit hasonlót éreztem. Gondoljon csak bele, Szolnokon bérleten kívül azért játszottam csak ötvenszer a Száz év magányt, mert nem tudták tovább fizetni a jogdíjat. Tudja, mi az, a Száz év magányt vidéken játszani, bérleten kívül? De ettől még minden eszközzel erősíteni kell a színház fontosságát a köztudatban. Jobban ismertté kellene tenni a színészeket, ma is rengeteg kiemelkedő egyéniség van közöttük.

MAGAZIN: Miért nem lehet ma alkalmazni a jól bevált receptet, amikor a színészeket egyszerre, egymást erősítve állítja a figyelem középpontjába a tévé, a film és a színház. Sok országban ez ma is remekül működik, a mi régiónkban sem felejtették el mindenhol. Fekete Ernőnek hiába vannak fantasztikus színpadi alakításai, ha közben nem lehet látni tévéjátékokban, filmekben. Sokan azt hiszik, nincsenek ma nagy színészek Magyarországon.

TÖRŐCSIK MARI: Fekete Ernő csak az egyik példa. László Zsoltot hol látja? Igen, az a baj, hogy nincsenek filmek, legalábbis jóval kevesebb van, nem látok bele, hogy most milyen rendszerben készülnek. Nincsenek tévéjátékok, csinálják ezeket a sorozatokat külön szereplőgárdákkal, jó, nem nézem őket, így aztán nincs jogom senkit megsérteni. Mindenesetre azért fájdalmas dolog, hogy minden tévécsatornának,még a Magyar Televíziónak is csak a nézettség van a szeme előtt. De hát az is egy relatív dolog. Hát ha egy ilyen kis országban kétszázezer ember megnéz egy minőségi tévéjátékot, az miért nem számít magas nézettségnek? Arról nem is beszélve, hogy a következőt talán már egymillióan fogják nézni.

BÉRCZES LÁSZLÓ: Természetesen ez lenne a népszerűsítés legjobb módja, a film, a televízió és a színház összehangolása. De nem látok esélyt arra, hogy a mai helyzet a közeljövőben megváltozik. Úgy látom, hogy ebben a kizökkent időben a színpadot elfoglalta a biznisz és a politika. Mi pedig jelenleg a periférián vagyunk. De akkor is csinálni kell, vagy lehet, hogy nem kell, de mi nem tudjuk nem csinálni. Nekem minden jó előadás ma is ünnep. Nem tudok elszakadni a személyességtől, a jelen idejű élmény erejétől. És nem vagyok vele egyedül.

TÖRŐCSIK MARI: Ide figyeljen, én akkor sem hagyom abba a mérgelődést. Nem tudom elfogadni, hogy a színház a perifériára kerül. Hogy történhet ez meg?! Tudjuk, hogy a Rákosi-rezsimben mennyi szörnyű darabot kellett játszani a Nemzetiben. Én ugyan akkor még Pélyen jártam általános iskolába, de később elmesélték nekem, hogy Gellért Endre és Major Tamás akkor is olyan Gorkij- meg Dosztojevszkij-előadásokat csinált, hogy dőlt a közönség. Magam is emlékszem, hogy Gellért Endrének volt egy olyan Karenina Anna-rendezése Bajor Gizivel, hogy anyámék is felutaztak megnézni. Akkor is teret kapott a minőségi művészet, a klasszikusokat nem tiltották. És az újságokból Pélyen is meg lehetett tudni, hogy mit érdemes megnézni a színházakban. Ma is vannak kritikák, de kevés a valóban mozgósító erejű, az előadások iránt igazi érdeklődést keltő írás.

BÉRCZES LÁSZLÓ: Jelenleg Kaposváron dolgozom. A Somogyi Hírlapban megszűnt a kultúra rovat.Miközben az oldalszám nem lett kevesebb.

MAGAZIN: Nincs túlságosan szétaprózva a média és maga a kulturális-művészeti élet is?

TÖRŐCSIK MARI: Nem hiszem, egyszerűen keveset van szó a kultúráról. Így aztán nem csoda, hogy a magánszféra sem áldoz rá sokat. A pénzt mindig abba fektetik, ami vagy megtérül, vagy pedig komoly reklámértéke van. Ez az egész világon így van. Úgyhogy az állam feladata lenne támogatni ezt a területet. És nem csak olyan szinten, hogy életben maradjon. Amikor annak idején elvállaltam a színészkamara elnöki posztját, azt akartam, hogy olyan legyen, mint a háború előtt. Hogy ez a testület szabja meg a működés feltételeit, az árakat, mindent. De iszonyú nehéz volt ebbe az irányba mozdulni, úgyhogy két év után abbahagytam. Akkoriban részt vettünk Babarczy Lászlóval – ő a színházművészeti szövetséget képviselte – a parlament kulturális bizottságának ülésén. Nem mondom ki a két nevet, mert közük van a színházhoz, a lényeg, hogy azt szajkózták, csak a Nemzeti Színházat kell komolyan támogatni, az egy világszerte, Londontól Moszkváig elfogadott dolog, hogy fönntartanak egy központi prózai színházat. A többi színház meg éljen meg maga. Erre én:Miről beszéltek? Miből éljenek meg? Hát nálunk még nincs fizetőképes polgárság!

Teknős Miklós / Népszabadság

BÉRCZES LÁSZLÓ: Én csak annyiban lennék pozitívabb, hogy túlságosan türelmetlenek vagyunk. Nincs mese, a polgári civilizációban el vagyunk maradva több száz évvel. Becsüljük meg, hogy már jó ideje békében élünk. Igaz, pár elcseszett évtized van mögöttünk, de a dolgok nem változnak meg egyik napról a másikra.

TÖRŐCSIK MARI: Épp ezért nem szeretem, ha fölényesen arról beszélnek, hogy megváltozhatnak. A lányom kedvence Judi Dench. Ő is játszott kamaraszínházban, ahol nem olyan magasak az árak. De forintban számolva így is húszezerbe kerülnek! Hát melyik család tud elmenni 80 ezer forintért egy kis színházba? Ennyit azért tudniuk kéne! Sokféle megoldás van egyébként a finanszírozásra. Hollandiában például az állam nem színházakat, hanem előadásokat támogat.

BÉRCZES LÁSZLÓ: Egyszer talán nálunk is ki fog érlelődni a megfelelő megoldás. Csehov hősei szoktak ilyeneket mondani, és mosolygunk rajtuk. Lehet rajtam mosolyogni: mi addig is türelemmel csináljuk tovább a színházat, mert mást úgyse tudunk.

TÖRŐCSIK MARI: Igen, de azért nehéz elfogadni, hogy ma például nem születhetnének meg Fellini filmjei. Tarkovszkij sem csinálhatna filmet. Vagy ott A kopár sziget. Ki adna pénzt arra, hogy emberek vizet hurcolnak másfél órán keresztül? Pedig ez a japán mű a filmes költészet egyik csúcsa. Bennem is él még persze az a hit, amiről maga beszél, érdemes jó minőséget csinálni. Végül is színész vagyok, nem vezető, és ha egy igazgatót vagy rendezőt felkér valami minőségi dologra, és el tudom vállalni, örömöm van vele. Mást tényleg nem tehetünk. Ezért támogatom tiszta szívvel az Ördögkatlan Fesztivált is.

MAGAZIN: Mennyire alakul át egy produkció, amikor az Ördögkatlanban mutatják be?

BÉRCZES LÁSZLÓ: Nem minden előadással történik ilyesmi. De például Kovács Gerzson Péternek volt pár évvel ezelőtt egy táncelőadása a Szoborparkban. Este volt, és rettenetes vihar közelgett, nem esett még, de villámlott, és ettől a produkció egy új arcát mutatta meg. Van egy kis amfiteátrum, ahol A szarvassá változott fiút játszották a beregszásziak többször is. Ott elképesztő hatású volt a befejező jelenet, hiszen azt láttuk, hogy Trill Zsolt elszakad az édesanyját alakító Törőcsik Maritól, és megy fel, fel, az igazi csillagok felé.

MAGAZIN: Azt  mondta a sajtótájékoztatón, hogy nem szereti a „fesztivál” szót. Ez azért van, mert ma a kulturális élet kénytelen egyre több fesztivált szervezni, hogy felhívja magára a figyelmet?

BÉRCZES LÁSZLÓ: Nem, egyszerűen arról van szó, hogy sok olyan rendezvényt is fesztiválnak neveznek, amelyeken az evés-ivás áll a középpontban, és haknibrigádok adnak hozzá kíséretet. Nem szeretném, ha ilyennek gondolnák az Ördögkatlant. De nem kell ezzel annyit foglalkozni, hiszen rajtunk kívül még sok rendezvény közvetít minőségi kultúrát fesztivál néven. Ilyen például a Zempléni Zenei Fesztivál, a Fatemplom Fesztivál, a Mediawave, a Művészetek Völgye. Csak nem szeretnénk olyan események közé tartozni, amelyeken az emberek rossz, kevésbé vonzó oldala mutatkozik meg.Mi arra törekszünk öt napig az Ördögkatlanban, és ehhez a kultúrát csak segítségül hívjuk, hogy a legszebb arcunkat hívjuk életre. A hétköznapokban már magunk se vesszük észre, hogy tudunk derűsek, kíváncsiak lenni, tudunk előlegezett szeretettel fordulni a többi ember felé, szóval, hogy tudunk jók, nemesek lenni. Nem mindegy, hogy mit hívunk elő egymásból. Az Ördögkatlan célja, hogy a minőségi kultúra segítségével a legszebb emberi minőséget hívjuk elő önmagunkból.

MAGAZIN: Érdekes, hogy a mai világban mindent meg kell szervezni. Ahhoz, hogy a jobb minőséget előhívjuk magunkból, kell egy ünnepi rendezvény. A színvonalas művészet terjesztéséhez fesztivált kell alapítani. Jó lenne, ha a hétköznapjainkat aranyozná be a minőség a maga természetességében.

BÉRCZES LÁSZLÓ: Mondok valamit, ami persze csak afféle közhelyes, romantikus bizakodás, mert igazolni nem tudom. Mégis azt képzelem, hogy ha 40-50 ezren megtapasztaljuk a kivételes emberi minőséget öt napig, akkor ebből mindenkinél csurran-cseppen valami a hétköznapokba is.