Milánói álújság

Ha most minderre valaki azt mondaná, hogy nem feltétlenül a művelt emberekből lesznek a jó írók, illetve hogy a jó írók nem feltétlenül okos emberek, akkor annak is igaza van. Így aztán a könyv végére érve sem biztos, hogy tudjuk, melyik szereplőnek milyen színű a szeme, mekkora az orra, hányas cipőt hord. De talán nem is fontos. Nem erről van szó, hanem egy milánói álújság alapításáról, amellyel a tulajdonos zsarolni akarja a konkurenciát, hátha kifizetnek egy nagyobb összeget, hogy ne jelenjen meg a lap. A főszerkesztő viszont zsarolni akarja a tulajdonost, így fölvesz egy helyettest, hogy írja meg a történetet könyvben, ami majd szintén nem fog megjelenni, hiszen a tulajdonos ezért fizet. Közben belenézhet az ember, hogy miként áll fel egy szerkesztőség, ráismer a saját problémái­ra is, hogy vajon legyen-e a lapban kulturális rovat, vagy csak kultúra és szabadidő, és közöljenek-e recenziókat, amelyeket már a szerzők sem olvasnak el, vagy csak interjúkat, amelyekben lelkesen dicsérhetik önmagukat a kulturális élet jelesei.

Lehetne nagyon elkeserítő az olvasmány, csak hát Eco szelleme mégis derűs, ontja az ötleteket, amikor az egyik újságíró-kolléga összeesküvés-mániájáról van szó, és közben igen meggyőzően és tanító jelleggel érvel amellett, hogy nem is Mussolinit lőtték agyon a partizánok, még ha aztán nem sikerült is a nagy visszatérés a diktátornak. Az olvasó visszavágyik Milánóba, hogy megnézze, tényleg van-e a maffia által üzemeltetett vendéglő a Bagnera utcában, és bemenjen a San Bernardino alle Ossa-templomba csontokat nézni.

A szereplők közben arról álmodnak, hogy elmennek egy dél-amerikai államba, ahol nincs sumákolás, mindenkiről tudni, hogy kicsoda, csempész vagy fegyverkereskedő, minden átlátható, a rendőri korrupciót szabályzat írja elő, a kormányzat és az alvilág összefonódása alkotmányba foglaltatik.

Minek mennének olyan ­messze?

Umberto Eco: Mutatványszám  
Európa, 216 oldal, 3290 Ft