Megzenésítették az utóbbi ötven esztendő emblematikus olvasmányát, a Gőgös Gúnár Gedeont. Varga Katalin versei nem tűrik az együgyű muzsikát, éppen ezért mozgatták meg annyira unokája, Tarján Veronika fantáziáját. De mitől jó „alapanyag” egy vers, s miért válik egy könyv kultikussá?
A Gőgös Gúnár Gedeont 1962-ben adta ki a Móra, azóta negyvenkilencszer jelent meg, több mint egymillió példányban kelt el |
A Gőgös Gúnár Gedeon (GGG) több generáció meghatározó olvasmány- és meseélménye. Rögtönzött közvélemény-kutatásunk tanulsága szerint sokan harminc-negyven év távlatából is fel tudják idézni a verssorait, sokan vérre menő vitákat folytattak azon, hogy vajon a korábbi kék vagy a jellegzetes, fűzöld borító-e az igazi. (A Mosó Masa-pártiakról majd talán egy másik cikkben esik szó.) Néhányan traumatikus iskolai élményekhez kötik a GGG-t, másoknak azonnal a címe ugrik be, ha az alliteráció fogalmát kell elmagyarázniuk. Egy biztos: az utóbbi ötven évben kevesen vannak, akik nem találkoztak a kiadvánnyal, mivel azok, akik kiskorukban szerették a könyvet, később saját gyermekeiknek is megveszik. Néhol a harmadik generáció olvassa rongyosra.
Tarján Veronika énekes, meseíró, Varga Katalin unokája. Kislányként ő is szerette a GGG-t, azt is tudta, hogy a nagymamája a szerző, azzal azonban csak később szembesült, mekkora a könyv jelentősége. „A legerősebb emlékeim egyike, hogy a grafikák felidézik a szöveget – magyarázza a drámapedagógus Tarján. – Elég volt ránéznem egy-egy rajzra, és kentem-vágtam a szöveget. Ez persze nem csoda: Lukáts Kató grafikus remekül tudott együtt dolgozni mamával, aki néha még elő is rajzolt neki, hogy érthetőbb legyen, miként képzeli az illusztrációt.”