Buttykay Bélát időközben századossá léptették elő. 1944-ben Nyíregyházán állomásozott az alakulatával. Júniusban másodszor rendelték a frontra Csernobil lápos környékére, ahol csak lefektetett farönkökön lehetett haladni a lovakkal. Az oroszok nagy erőkkel bombázták a honvédeket, a nyílt terepen nem tudtak sehová elbújni. Pánik tört ki. A lovas katonák belerohantak a mocsárba, ami lehúzta őket a mélybe. A százados fiatal tisztiszolgáját találat érte. Felettese karjában vérzett el.
A századost először érintette meg a halál ilyen közelről. Nehéz volt rezzenéstelen arccal a feladatokra koncentrálnia, de azonnal parancsba adta, hogy a közelben magasodó szénakazlakból csináljanak „hidat”, azon meneküljenek ki az ingoványból.
Sikerült, nem kerültek hadifogságba, végigharcolták a háborút Budapest ostromáig. 1948-ban, koholt vádak alapján, összeesküvéssel gyanúsították a Honvédelmi Minisztérium teljes Lóügyi Osztályát. Buttykay Bélát börtönbe csukták.
Szabadulása után lovasoktatóként helyezkedett el a Tattersall lovardában, ahol Erzsébet épp órákat vett. Két év múlva összeházasodtak. Buttykai Bélát 1951-ben kitelepítették egy Furta nevű községbe, felesége Pesten maradt. Sztálin halála után, Nagy Imre 1953-ban megszüntette a kitelepítést, így két év múlva Béla visszajöhetett Pestre. Erzsébet a szüleivel lakott, de nem kaptak engedélyt, hogy Béla odaköltözzön hozzájuk, csak három év elteltével, 1956-ban. Addig csupa idegességgel járt, ha mégis találkoztak. Féltek a házmesternőtől, hogy feljelenti őket.
Így érkezett el a házaspár életében a sorsfordító 1956 októbere. „Október 23-án délután a Petőfi-szoborhoz mentünk a meghirdetett rendezvényre, ahol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Innen tizenkettes sorokban vonultak tovább a diákok a Margit hídon át Budára, a Bem térhez. Mi is csatlakoztunk. A sorok közé lépve sokan megöleltek egy-egy fiatalt, és zokogva mondták: »Áldjon meg az isten benneteket! Ne engedjétek vissza a hatalomba őket! Ruszkik, haza!« – hangzott mindenfelé az ütemes skandálás. Hatalmas ereje van egy több tízezres tömegnek! Az 1848-as márciusi ifjak is hasonlót élhettek át” – emlékezett vissza Béla.
Október 25-én, amikor a Kossuth téren a fegyvertelen tüntetők közé lőttek, Erzsébet keresztszüleit és két egyetemista fiukkal egyszerre végeztek a Földművelésügyi Minisztérium padlásának ablakaiból.
Sok tucat embert gyilkoltak meg az orvlövészek. November 4. után Erzsébet és Béla is nekiindult a világnak. Három-négy sofőr összeszedett egy csomó embert, majd külön-külön teherautón elindultak a határ felé, nehogy egyszerre vegyék le őket. A keresztlevelükön, néhány ruhadarabon és pár forinton kívül nem vittek magukkal semmit.
A Buttykai házaspár együtt menekült több egyetemistával, köztük Gézával és egy háromgyerekes családdal. Az apa szintén ludovikás horthysta katonatiszt volt. Velük utazott még két jól képzett szakember, Mihály és Sándor is. Géza elmondta nekik, hogy csak azért van még életben, mert amikor a Kossuth téren elkezdődött a lövöldözés, a mellette álló barátját fejen találták, aki azonnal meghalt és ráesett. A testével védte meg a golyózáportól.
Már majdnem a határnál voltak, amikor megállították a teherautót az oroszok. Leszállították őket. Fel a kezekkel! – kiabálták. Megmotoztak mindenkit, a kocsit is átkutatták. Csak hosszas huzavona után engedték tovább a csoportot. Gyalog folytatták az utat, a sofőr elment. Úgy tudták, hogy a határon vár rájuk valaki, aki átvezeti őket Ausztriába. Beesteledett, mire a kis településre értek. Várt is ott rájuk egy férfi, de nem a határhoz, hanem egy őrtoronyhoz vezette őket, ahol a legnagyobb megdöbbenésükre ávósok rontottak rájuk.
Arccal a sáros földre kényszerítettek mindenkit, géppisztolyt szegeztek rájuk, és azt ordították, hogy nem mentek ti sehová, mocskos hazaárulók, itt fogtok megdögleni, a kutya se talál meg benneteket.
A férfiak suttogni kezdtek, hogy egy megadott jelre támadják meg az ávósokat, különben ők végeznek mindnyájukkal. Ez kockázatos lett volna, mert amíg a három ávóst leteperik, addig azok megöltek volna jó néhányat közülük.
Végül néhány velük menekülő feszült tárgyalásba kezdett az ávósokkal, hogy pénzért és értéktárgyakért engedjék őket szabadon. Mindenki odaadta, amije kéznél volt. Béla a zsebóráját, Erzsébet a láncát, esküvői gyűrűjét. Az ávósok vérszemet kaptak: na, lesz ott még valami, keresgéljetek csak, kiabálták. Így aztán előkerültek a cipőtalpba, nadrágszíjba, kabátbélésbe, sapkába rejtett forintok, aranykeresztek, Szűz Máriá-s medálok is. Amikor mindent odaadtak, elengedték őket.
A csillagtalan égbolt alatt vaksötétben tanakodtak a mező közepén: merre menjenek. Kilátástalannak tűnt a helyzet, nem tudhatták, hogy nem visszafele indulnak-e a sáros földeken az oroszok „karjaiba”. Hosszas bolyongás után egy szerszámos bódéhoz értek, amelyen német felirat állott.
Tudták, hogy Ausztriába érkeztek.
Gyertek magyarok, erre, erre! Isten hozott benneteket! Itt vagyunk! – hívták őket hangszórókkal az osztrákok. Beléjük karoltak, átölelték őket. Tiszta meleg ruhát, enni-innivalót adtak mindenkinek. Frissen főzött tejeskávét hoztak, a gyerekeket kakaóval kínálták.
„Soha nem ittam olyan finom tejeskávét, mint az volt! Az osztrák lányok megfogták a kezünket, bevittek a házakba. Megfürödhettünk, és átadták az ágyaikat, hogy nyugodtan kipihenhessük magunkat” – idézte fel Erzsébet. A férfiakat szalmára terített pokrócokon szállásolták el az iskolaépületben. Az osztrák férfiak kezet szorítottak velük. Béla beszélt németül, értette őket. Azt mondták: aggódtak a magyarokért a brutális szovjet katonai fellépés miatt, és együttérzéssel várják a menekülteket, ahányan csak jönnek.
Az ENSZ 1954-ben tartott konferenciáján megerősítették az 1951-es konvenció 33. cikkelyét, miszerint egyetlen állam sem utasíthat ki vagy fordíthat vissza olyan személyt, akinek a faja, vallása, nemzetisége, valamely társadalmi csoporthoz való tartozása, politikai nézetei miatt az élete vagy a szabadsága fenyegetve lehet. Ezt az irányelvet ’56-ban a nemzetközi jog elfogadta. Így az állami intézkedések – a menekültek iránt tanúsított társadalmi szimpátia miatt – erősítették a nyugati országok kormánypártjainak pozícióját.
A Buttykai házaspár Svájcba szeretett volna továbbutazni, de betelt az ottani kvóta, ezért Amerikát választották új hazájuknak. A General Walker katonai szállítóhajóval indultak Bremerhavenből a tíznapos útnak. Örültek, amikor meglátták a La Manche csatornánál Dover fehér szikláit. Az Atlanti-óceánon viszont szörnyűséges vihar tombolt. Szinte mind a kétezer menekült tengeribeteg lett. Hiába főztek rájuk naponta friss ételt, az adagokat bedobták a tengerbe, vagy lehetett takarítani utánuk a patyolattiszta hajót.
„Amikor megérkeztünk New Yorkba, elveszettnek éreztük magunkat, elképzelni sem tudtuk, hogyan fogunk megállni a lábunkon. Néztük a fényes felhőkarcolókat, a csillogó nagy autókat. Fogalmunk sem volt róla, hogy Amerika ilyen fantasztikus világ”
– mesélte Erzsébet.
A New Jersey-ben felállított Camp Kilmer befogadóállomáson gyűjtötték össze a menekülteket, aztán különböző jótékonysági egyesületek, a katolikus egyház, a zsidó hitközség emberei segítettek. A hidegháborús időszakban több tévéstáb megjelent a táborban, folyamatosan interjút készítettek velük. Béla is szót kapott, németül számolt be megpróbáltatásaikról. Mindennapos dolognak számított az is, hogy különböző cégek képviselői járták Camp Kilmert, képzett magyar menekülteket keresve azonnali alkalmazásra.
A Buttykai házaspár először Princetonba ment, utána New Brunswickba, ahol Béla munkát kapott egy gyárban. A fél város magyar volt, ezért elköltöztek Alabama államba, hogy rákényszerüljenek a nyelvtanulásra. Béla munkát kapott egy farmon, ahol versenylovakkal dolgozhatott, és egyben taníthatott is. Leírták azokat a szavakat, amelyek a munkához kellettek. Így kezdődött az angoltanulás. Két év után a tájszólásban beszélő feketéket is kezdték már megérteni. Öt év múlva állampolgárságot kaptak.
Sikerült a régi menekülttársaikkal is felvenniük a kapcsolatot. A másik magas rangú egykori horthysta katonatisztet a családjával a köztudottan távolságtartó Svájcban fogadták be. Úgy köszöntötték őket és a többi menekültet, hogy megtiszteltetésnek tartják a találkozást a magyar szabadságharcosokkal, akik a vasfüggöny mögött életüket is kockáztatva fellázadtak a kommunista világbirodalom ellen.
Az egyetemisták egytől egyik támogatást kaptak az Egyesült Államokban, hogy befejezhessék tanulmányaikat. Géza Kanadába ment, kisebb vállalkozásba kezdett, Mihály Franciaországba került, ahol ’57 decemberére már minden magyar menekültnek volt állása. Sándort Angliában fogadták be, kiváló, országszerte ismert hídtervező lett.
A közel kétszázezer magyar menekült 29 különböző országban talált új hazára.
„Engem attól a perctől, ahogy odaértünk, honvágy gyötört. Hírek nem jutottak el hozzánk Magyarországról, csak évekkel később, amikor járathattunk egy hazai újságot” – meséli Erzsébet. „Aztán 1989-ben hazaköltöztünk. Nagyon nehéz volt megszokni az értelmetlen, öncélú bürokráciát. Másodszor is honvágyam lett, de ez túl sok egy életben! Előfizettünk a Newsweek, a Time magazinokra, és szinte folyamatosan nézzük a CNN adásait.”
