Mert ez a Langer – aki amúgy a múlt század első felében élt, és noha egy asszimiláns cseh zsidó családba született, a vallás és cionizmus, valamint a haszid közösség és annak hagyományai felé fordult, végül a második világháború közepén Palesztinában halt meg – maga is afféle missziónak tekintette, hogy fölélessze, de legalább megörökítse a haszid legendárium egyes darabjait.
A negyedik kapu tehát mesélős darab; számos történet sorakozik egymás mögé, a „kis Írele” megszületésétől kezdve a haláláig, amikor már nem „kis”, hanem „szent”.
Semmi emelkedettség, annál több nevetés, hiszen már a legelső állomásnál problémák egész sora üti föl a fejét: kéne valaki, aki az újszülöttnek megcsinálja a „briszt”, a körülmetélést, és hozzá tíz vallásos zsidó férfi, de persze a kis faluban egy sincs, el kell hát indulni... Szekér, haszidok, kalandok. Aztán Írele maga is elindul, mert meg kell találnia a maga mesterét, ahogy ők mondják, a Tanítóját. Életre szóló feladat, mert közben telik és múlik az idő.
De mi, a közönség egyhelyben ülünk, a rakétabázis egyik hangárjába menekültünk a hideg elől, pokrócokba burkolózva nézzük, amint köztünk – még karnyújtás sincs, annyira köztünk – ülve, járva-kelve négy színész eleveníti föl ezt az élettörténetet, egyenesen hozzánk beszélve, még meg is osztva velünk egy karcsú üveg tartalmát. Intim együttlét, noha vagyunk vagy százan.
Írele a vándorútján botlik bele Ábrahám történetébe, akit Nimród király parancsára kemencében égettek meg (a király a hatalmát féltette tőle, mert azt jósolták neki, hogy Ábrahám fogja elveszejteni – lásd egy másik variációban Oidipusz sztoriját), de nem égett meg, mert bízott Istenben, ez maga a csoda, írja a Talmud. Itt meg elmesélik, hogy a király parancsot adott az alkirálynak, hogy égesse meg Ábrahámot, és mellé ötven öl fát, hogy legyen mivel.
Az alkirály továbbadta a parancsot, és a fa felét – és ez így ment egészen az alhóhérig, csak a fa fogyott vészesen; a csoda az, hogy Ábrahám meg nem fagyott abban a kemencében, szól a mese vége.
Közben Írele a világ és önmaga megismerésének útját járja, s mire megtanul mindent, ami az élethez elengedhetetlen, bölcs szent „rebe” lesz belőle.
Fodor Tamás, Tóth Ildikó, Nagy Zsolt és Sipos György kelti életre a történetet és a figurákat, mind káprázatos, színekben tobzódó, ötletes és megható; körülöttük semmi, hacsak a nagy és lepukkant fotelt nem számítom díszletnek, meg persze minket, a közönséget. Van még két zenész – Csizmás András és Szabó Sípos Ágoston –, akik a megfelelő klezmerhangulattal veszik körül a történetet (és az előadás után még koncert is volt), és maga az író-rendező, Kárpáti Péter, aki egy jelenet erejéig bele is ordít az előadásba.
Vagyis szinte semmi sincs, a szegényszínházban is a legszegényebbiket látjuk, akarom írni, de hát mégsem igaz, mert ahol színész van és közönség, ott színház van, pontosabban ott van a színház. Mondanám azt is, hogy ott legyen a pénz is, de nem mondom, csak ezt: hát akkor itt fogunk élni, hát akkor ez a színház. Fogják még játszani – majd szólok.
Kárpáti Péter: A negyedik kapu – Füge, Gólem Színház, Titkos Társulat, Zsámbék
