galéria megtekintése

Melyik térkép e táj?

9 komment

Dés Mihály

Új magyar hungarikumok

Akinek volt valaha alkalma a 2012-ben megszüntetett Malévval röpülni, az biztos emlékszik nemzeti légitársaságunk fedélzeti folyóiratára. Akadt ott más emlékezetes dolog is – nekem hirtelenjében a repjegy árába belefoglalt ételek-italok jutnak eszembe, amikből némi konfraternizálás után esetleg repetázni is lehetett, meg a felfújható repülőgép, amivel a kiskrapekokat lepték meg –, de a Malév-folyóirat két szempontból is különleges volt. Egyfelől – ahogy régen mondták – rendkívül igényes kiadvány volt, másfelől egyetlen pillantással meg lehetett belőle érteni, hogy mégiscsak mi vagyunk a világ közepe. Került ugyanis bele egy dupla oldalas világtérkép, aminek az epicentruma éppen a mi hazánk székesfővárosa volt. Onnan indultak ki mindenféle nyilak a világ egy sereg csábító tája felé, és aztán oda is tértek vissza. Akárki láthatta: mi vagyunk az origó, valamint minden út hozzánk vezet. Mit mondjak, jó érzés volt.

Akinek más légitársasággal is megadatott utaznia, az ráébredhetett, hogy mindegyiknek van egy igényes kiadványa, és hogy mindegyik kiadványban van egy kétoldalas mapa mundi, ahol kivétel nélkül minden út tőlük és hozzájuk vezetett. Ebből aztán aki akarta, megérthette, hogy mindig van egy másik térkép, ami persze lehet lista, rangsor, tankönyv stb., de bármi legyen is az, biztos nem a mi érdemeinket sorolja. Rá­adásul sok másféle lista létezik. Minden közösségnek, nációnak, világnézetnek van legalább egy, és aztán ott vannak még az összesített listák meg térképek is. Literatúrában ilyen összesített lista a világirodalom, repülésben egy olyan grafikon, melyből kiderülnek a valóságos epicentrumok, sportban pedig a nemzeti és nemzetközi bajnokságok. Mondjuk az olimpia.

 

De téved, aki azt hiszi, hogy csak az összesített értékrend számít, a saját lista pedig öncsaló és köldöknéző.

Egyedül csak mi, magyarok tudunk a déli harangszó és a nándorfehérvári diadal közötti összefüggésről, a Nobel-díjasaink nagy számáról, öttusázóink csodás teljesítményéről vagy a magyar nyelv azon képességéről, hogy folyékonyan lehet rajta hexameterben káromkodni...

Ha mi nem tartjuk ezt számon, senki se fogja.

Az önbecsapás nem a saját térkép tiszteletével kezdődik, hanem a másokénak a lenézésével. Azzal, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy az öttusának aránylag kevés követője van a világon, hogy minden nép – még a szőröstalpú oláhok meg a vadorzó rácok is – eldicsekedhet a nándorfehérvári győzelemhez hasonló hőstettekkel, hogy akármennyi Nobel-díjasunk van is, csak ketten lettek közülük magyarként azok (Szent-Györgyi és a német kezdeményezésre javasolt Kertész), hogy egy részük csak hazafias nagyvonalúsággal tekinthető magyarnak, és hogy a többit pedig a haza kiközösítette, elüldözte.

Minden náció történelme, kultúrája, hétköznapi élete hemzseg a balgaság és balítélet bornírt példáitól – itt a Brexit, hogy egy friss tételt említsek, méghozzá a kiemelt kultúrnépnek tartott britek számlájáról –, de a lényeg az arányokon múlik. Mármint a realizmus és az irracionalitás arányán. Azzal pedig baj szokott lenni nálunk. Most is éppen így van. Sőt most van csak így igazán. Történelmünk során először nem külső vagy belső fenyegetettség, kényszer hatására alakultak úgy a dolgok, ahogy alakultak, hanem – hogy úgy mondjam – a bennünk rejlő rossz szellem felülkerekedése és az általa okozott tudatmódosulás okán.
Mi mással lehetne magyarázni azt, hogy honfitársaink egyik fő aggodalma a menekültkérdés meg a kormány által hozzácsatolt bevándorlás és terrorizmus, szóval olyan jelenségek, amelyekről semmiféle tapasztalatuk nincsen, életüket semmilyen irányban nem befolyásolja?

Az aránytévesztésnek vannak persze ártatlanabb megnyilvánulásai is. A kulturális elismeréseink és semmibe vevéseink például pont ugyanígy el vannak tájolva. Vagy itt van a foci Eb-n való teljesítményünk. Kis lépés a magyar focinak, nix lépés az emberiségnek. A mi kis Malév-térképünk csodálatos röpülést regisztrált, főleg ahhoz képest, hogy túlfizetett focistáink még egy léghajóra se voltak képesek fölkapaszkodni az elmúlt harminc évben. A külföldi szakma és közönség nem észlelte a változást. Ha valamit észlelt, az az volt, hogy válogatottunk magyar és nyilas zászlókat lengető szurkolói egy fekete náci egyenruhába öltözött és aszerint is viselkedő mag vezetésével eksztázisban masíroztak Franciaország utcáin.

Ez persze semmiség a KGB-s verőcsapatokhoz képest, de – a megrökönyödött cikkek, olvasói levelek alapján – állíthatom, hogy sikerült felkelteniük a nyugat-európai közvélemény figyelmét. A hazai cikkek és FB-posztok viszont szinte kizárólag csodálatosnak, felemelőnek, lélekmelengetőnek minősítették a magyar szurkolói megnyilvánulásokat. A franciaországiakat is, meg azt is, amit itthon műveltek: az üvöltve megszállt belvárost, a megbénított közlekedést, a villamosokba szorult rettegő utasokat...

Ez enyhén szólva is aránytévesztés. Mármint hogy egy a vártnál jobban szereplő, de az első egyenes kieséses meccsen könnyedén kibuktatott csapatot ünnepeltek úgy, mintha legalábbis az Eb-t nyerték volna meg. Aki pedig nem osztozott ebben a habzó szájú eufóriában, az hazaárulónak minősült. Az pedig súlyos vád, ami ellen védekezni kell. És védekeztek is. Cikkek, kommentek, posztok rengetegében komoly értelmiségiek orgazmusközeli állapotban osztották meg felülmúlhatatlan fociélményüket, nehéz időket megélt demokraták lobogtak a lelkesedéstől, amiért egy szó szerint magából ki- és nekivetkőzött, szám szerint pedig a kormányellenes tüntetéseket felülmúló tömeg tombolt a városban, és bátor jogvédők és civil mozgalmárok, miután kijelentették, hogy sose érdekelte őket a foci, a meghatottságtól szipogva osztották meg örömüket a magyar futballisták csodálatos teljesítménye láttán...

Értelmiségünk és középosztályunk notórius kompenzálása legalább olyan makacs hungarikum, mint a hamis tudat okozta aránytévesztés és irracionalitás, ami e tárca tárgya. De hát minden napra egy tojás. Amint az a foci Eb-vel történt,

nyilván az olimpia is agyon lesz politizálva.

Pártállástól függően minden érem megnyerése vagy elvesztése Orbán Viktor országlását igazolja vagy cáfolja majd. Köztudott, hogy a jelenlegi miniszterelnök egészen bizarrul, mondhatni totalitárius vezérek módjára avatkozik bele a sportba (is). De ennek alapján a magyar sport eredményeit a jelenlegi miniszterelnök sikerének vagy kudarcának betudni ugyanolyan abszurdum, mint azt feltételezni, hogy az aranycsapat vagy az 50-es évek fantasztikus olimpikonjai megszerettették a néppel Rákosi Mátyást.

Éppen ezért én arra biztatnám bármilyen pártállású honfitársaimat, hogy engedjék el magukat a képernyő előtt. Elismerem, ez a rahedli sportággal és távval fölhígított olimpia már nem a régi, a négyévenkénti kizárólagos újdonsága se a régi, sőt mi sem vagyunk már a régiek, de azért kicsit turkálva, finnyáskodva csak találhat kedvére valót benne az ember. A saját térképen is, meg az összesítetten is. És ha netán sikerülne a kettőt összehangolnia, még eligazodni is segítene egy kicsit.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.