„Megszokták, hogy nem buktunk el" – interjú Bauxittal a Bëlgából

Ahhoz képest, hogy a fanyalgó kórus szerint a Bëlgának már rég lefőtt a kávé, ez a 12. stúdióalbumuk...

Az első lemezünk 2002-ben jelent meg, és ezeket a megjegyzéseket azóta folyamatosan hallgatjuk. Már az első album megjelenésekor nagyon sokan mondták, hogy úgyse lesz több, vagy ha mégis, az nem lesz ilyen, mert ennyire jót nem lehet még egyszer összehozni – ehhez képest azóta kijött több mint tíz... De valahol természetes folyamat, hogy az emberek megunják a zenekart, vagy már nem tetszik már nekik, ugyanakkor mindig jönnek mások, akiknek meg friss és újszerű élmény a Bëlga. Ráadásul, ha akkor megismételtük volna az első lemezt, sokan meg azért fanyalogtak volna, hogy ugyanolyan az egész. Szóval én ezzel már nem foglalkozom, nem is olvasok soha semmilyen kommentet – egyedül a koncertek számítanak.

Tokyo, Meg5lövés és Bauxit Brindza Csaba

De azért biztos vannak még, akik megtalálják az első lemezes nosztalgiázós megjegyzéseikkel.

Persze, ugyanakkor ez is egyre inkább kikopóban van. Az első időkben nagyon sokszor előfordult, de aztán az emberek valahogy megszokták, hogy még mindig létezünk, és nem buktunk el. Állítom, hogy az, aki csak az első lemezt szereti, nem érti az egész zenekart, de ez már tényleg kevésbé fajsúlyos, mert az a generáció egyszerűen nem foglalkozik velünk. A számok viszont nem azt mutatják, hogy csak az első lemez érdekli az embereket.

Fiatal fejjel sem okozott problémát feldolgozni a negatív kritikákat?

Dehogynem! Erre tett rá még egy lapáttal, hogy Secretman épp akkoriban lépett ki elég csúnyán a zenekarból, és utána még azt is hallgathattuk, hogy biztos ő volt a háttérember, aki mozgatta a szálakat, szóval így pláne gáz lesz az egész. Közben pedig egyetlen ötletet sem hozott, illetve csak azt a párat, ami a saját szólószáma. Ezeket egyébként külön kislemezen akart megjelentetni, ami csak azért nem valósult meg, mert a kiadó a plusz költség miatt nem ment bele... De mindez tényleg már csak a mi generációnkra vonatkozik, hiszen a közönségünkből sokaknak a 2007-es Zigilemez volt az első. Mára például eljutottunk odáig, hogy lejátszunk egy régebbi számot, mondjuk a Húst, és a koncerten mindenki csak néz, hogy ez meg mi. Szóval a morgolódás csak a harmincas, negyvenes generációra vonatkozik, amelyik a az első négy évben szorosan együtt volt a zenekarral, amikor még nem tudtunk lemezt kiadni. Ezt az időszakot áthatotta egyfajta underground érzés, amikor az egyik haver mutatott a másiknak néhány számot kazettán, és tudták, hogy rajtuk kívül ezeket alig ismeri más. Aztán amikor megjelenik az első lemez, ennek rögtön el is veszik a varázsa, és hiába játsszuk ugyanazokat a számokat a koncerten, ha ötven helyett hirtelen ötszáz ember jelenik meg, akkor már rögtön populáris szar az egész. Az első rajongók a saját magukénak érzett felfedezést elvesztették azzal, hogy a számainkat mások is megismerték, akik szerintük ráadásul nem is érdemelték ezt meg, mert ugye ők „a tömegek". Végül pedig ez az egész visszacsapódik a zenekarra.

A második album aztán annyira eltért az elsőtől, mintha ezzel még kicsit provokálni is akarták volna az elégedetlenkedőket.

Szándékosan választottuk azt az utat, hogy legyen nagyon más, mint az első, és még csak hasonló számok se legyenek rajta.

Nem volt ez túl kockázatos lépés?

De, abszolút, bár szerintem még ennél is lehetett volna radikálisabb az eltérés! És szintén olaj volt a tűzre, hogy azt a lemezt a Tescóban lehetett kapni, ami ezeknek az underground embereknek a szemében a csúnya, gonosz multi megtestesítője volt, vagyis szerintük mi az ördöggel kezdtünk cimborálni, aki nyilván teletömött minket pénzzel. Ennek persze köze sem volt a valósághoz, de körülöttünk mindig is kialakultak ilyen légből kapott mítoszok.

Fotó: Brindza Csaba

Ráadásul épp az együttműködés miatt volt jóval olcsóbb a CD, mint más zenekaroké akkoriban.

Az már nekik mindegy volt. Érdekes, hogy az emberek jó része tényleg ezekben a mítoszokban gondolkozik, így a rajongók többsége engem is úgy képzel el, hogy állandóan éjszakázom, csajozom, cuccozom, bármikor hívható vagyok telefonon, mindig van nálam osztogatni való CD, könnyű életet élek, befolyásos vagyok, rengeteg pénzem van – ez egy ilyen prekoncepciós csomag, és akkor innen indul velük a beszélgetés... Sokak szerint a második albumon a tescós együttműködés miatt nem káromkodtunk, ami szintén nem igaz, csak egyszerűen az elsőn már annyi trágárkodás volt, hogy utána nem volt hozzá kedvünk. A harmadikon erre jött reakcióként az Egy-két-há című számunk, üzenve, hogy ha ez hiányzott a Gólemről, akkor tessék, itt van.

Az újságírókhoz fűződő negatívabb viszonyuk is a fals előítéletekre vezethető vissza?

Velük kapcsolatban inkább a felkészületlenség zavar. Van, aki két percet sem képes készülni egy interjúra, csak odajön, benyomja a diktafon gombját, és várja, hogy majd én beszélek az új klipről vagy a lemezről, aztán a megjelenés előtt még az írott anyagot is nekem kell kijavítanom, mert az is szar. Szóval nekünk ez így nem megy, ha nem kérdeznek, akkor nem beszélünk.

Az állandóan ismétlődő újságírói kérdésekről még számot is írtak, viszont bármilyen fárasztó is újra meg újra erről beszélni, az olvasók többsége valószínűleg tényleg nem tudja, honnan a Bëlga név...

Persze, ez is érthető, viszont valóban nincs magyarázata a névválassztásnak. Egyszerűen ez tetszett, és rögtön éreztük, hogy jó lesz. Egy időben gyártogattunk hozzá kamumagyarázatokat is, de aztán mindig elfelejtettük őket. Ilyen szempontból kicsit kiszúrtunk magunkkal, mert tök jogos a kérdés, tudjuk, hogy érdekli az embereket, de tényleg nem tudjuk megválaszolni sem viccesen, sem komolyan.

Az, hogy Tokyóval és Meg5lövéssel mindhárman buddhista főiskolára jártak, szilárdabb alapot jelent a zenekarnak?

Igen, mert így egyfajta szellemi közösségben alakult meg hasonló érdeklődésű emberekkel. Nálunk a filozófia és a világban történő dolgokon való szemlélődés, elmélkedés jelentik a közös alapot, nem pedig az, mint a profi zenészeknél, hogy valaki dobol, valaki gitározik, és úgy alakul ki az egész. Nálunk teljesen más a háttér, mint a zenekarok többségénél, amelyeknél gyakoriak a tagcserék.

Fotó: Brindza Csaba

A rengeteg káromkodást hogy lehet összeegyeztetni olyan magasztos vallással, mint a buddhizmus?

Az első káromkodós számunkat először épp egy tanárunknak mutattuk meg, aki nagyon sokat nevetett rajta, szóval ezzel nincs probléma. A buddhizmus rendkívül toleráns, és abban az időszakban a főiskola is inkább olyan volt, mint a nyolcvanas évek értelmiségi közegének egy szigete. Tehát tényleg inkább egy érdekes szellemi közeg volt, semmint vallási intézmény, ahol tilalmak és szigorú előírások vannak. Egyébként Indiában léteznek olyan vallási felekezetek, amelyekben a papok káromkodnak a szertartásokon...

Arra viszont mintha ügyelnének, hogy a trágárkodás soha ne forduljon át öncélú gyalázkodásba bizonyos csoportokkal szemben, ami például a Bëlgából kilépett Secretmanről egyáltalán nem mondható el.

Igen, a kilépésének az elsődleges oka épp az volt, hogy a Szűz Máriáról írt számát mi nem találtuk viccesnek, sokkal inkább sértőnek. Főleg Még5lövés szerette volna, ha ez a szám nem kerül a lemezre, mert a szűznemzés mítoszát figurázó vulgáris számot inkább blaszfémikusnak tartotta, mint viccesnek. Márpedig mi úgy dolgozunk, hogy csak az megy rá a lemezre, amire mindenki rábólint. Ő nem így gondolkodott, ezért másnap kilépett, amit a zenekar fórumán jelentett be...

Azóta is hárman állnak a mikrofon előtt – önök között sosem volt nagyobb balhé szakmai véleménykülönbségek miatt?

Dehogynem! Viszont épp az első lemez utáni zavarosabb időkben belekényszerültünk egyfajta védelmi helyzetbe, és megfogadtuk, hogy mi hárman összetartva mindenképp egy irányba húzunk, és ha valamiben nincs igazunk, azt az álláspontot is szilárdan képviseljük. Hosszú távon pedig nagyon jó, hogy ilyen összetartók és következetesek vagyunk, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lennének köztünk néha viták. Valamikor egészen durvák is, de ezeket belülről mindig megoldjuk, kifelé pedig mindig összezárunk.

De nem nagyon kínos megmondani a másiknak, hogy az általa írt sor vagy versszak egyszerűen béna?

Ilyenek rendre előfordulnak, és akkor finoman jelezzük, hogy az ott lehet, hogy jobb lenne máshogy, de ebből semmi sértődés nincs, sőt. A legutóbbi lemeznél már kifejezetten kértük egymást, hogy nyugodtan kritizálja a másik szövegeit.

Van, hogy egy-egy számhoz utólag jut eszébe egy sokkal frappánsabb megoldás?

Persze, főleg lemezleadás után rendszeres, hogy arra gondolok, ez milyen jó lett volna ott, az meg amott. De ezen a végtelenségig lehetne rágódni, ezért jobb inkább beletörődni.

Az is előfordul néha, hogy egy dalt a megírásakor óriási slágernek gondoltak, aztán valamiért nem lesz az?

Persze! Még5lövés például a Kolbit nagy slágernek tartotta, amit szeretnek is, de valahogy mégsem ütött akkorát. A Gyarmatot is nagyobb slágernek gondoltuk, de lehet, hogy kicsit kevésbé volt kifejtve a téma. De van például egy csomó lassú számunk is, amelyeket imádunk, viszont koncerthez nem igazán passzolnak, így azoknak a népszerűségét így nem is tudjuk lemérni.

Több, mint 17 év és 12 stúdiólemez után hogy látja a zenekar jövőjét?

2002 óta folyamatosan temetnek minket, amivel már nem is foglalkozunk, szóval folytatjuk tovább. Most az új lemezre koncentrálunk, de rengeteg tervünk van még a jövőre nézve. Már nincs messze a huszadik évforduló, arra is szeretnénk valamivel készülni, tehát minden halad a maga útján.