A több száz régészeti kiállításon, amelyet életemben végignéztem, nemegyszer vigyorogtam a tárlók előtt. Termékenységi bálvány, istenszobor, oltár... olvasható gyakran a tárgycédulákon, és ezt a látogató hiszi is meg nem is. Mert amit lát, az akár valami súlyosan mindennapi holmi is lehet, szövőszék nehezéke vagy zsebtűzhely – de írásbeliség híján ezek a népek nem hagyták ránk a hétköznapjaikat megjelenítő információkat.
A régészet feladata éppen ezért felmérhetetlenül nagy: a földben megőrződött tárgyegyüttesek és a hajdani élet körülményeinek feltárásával a lehető legtöbb információval kell szolgálnia „a történelemről", egyúttal olyasmiről is meg kell próbálnia tudást szerezni, aminek kézzelfogható nyoma nem maradt. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben nagy szerephez jutott a rekonstrukcióra és kipróbálásra építő kísérleti régészet.
A klasszikus múzeumokban azonban a szakócáknak, bronzbaltáknak, kerámiahombároknak, kardoknak, fibuláknak és tarsolylemezeknek van helyük, azoknak a tárgyaknak, amelyek sok száz vagy sok ezer évvel élték túl hajdani gazdáikat. És ezek ott is vannak, némelyik száz-kétszáz éve várja a látogatókat. De együtt mindent, az utóbbi pár tízezer év tárgyi lenyomatának teljességét eleddig senki sem foghatta a kezébe.
Ez a helyzet bosszantotta szerfölött a fiatal grafikust, Vágó Ádámot, aki végül úgy döntött: ha nem létezik olyan könyv, amely végigvenné a Kárpát-medence lelőhelyeiről előkerült legfontosabb tárgyakat, hiánypótlásul ő maga tető alá hoz egy ilyen kiadványt.
A végeredmény pedig elképesztően impozáns lett. Megemelni is nehéz a szépséges kiállítású, súlyos albumot, amelyben a harmincezer éves istállós-kői csontfurulyától az éppen 1896-ban Tiszabezdéden megtalált, honfoglaláskori tarsolylemezig mutatnak be mindent, ami az őskőkortól a magyarság megérkezéséig ezen a tájon történt.
Pontosabban, hogy kiinduló dilemmánkhoz visszatérjünk: amit a történésekről a tárgyak fényében tudunk. Ezt a tudást Vágó Ádám 1500-nál is több tárgyfotója mellett a különböző korszakok avatott régész szakértői osztják meg az olvasókkal egy-egy rövid tanulmány és a tárgyakhoz fűzött magyarázatok formájában. Tájékozódhatunk a kutatástörténetről, a tárgyértelmezések terén kibontakozott vitákról, a kurrens elméletekről – például hogy nem valamiféle ellenség elől, hanem szándékosan, egyfajta áldozatfelajánlásként rejtették el eleink a szokatlanul gyakran felbukkanó „kincseket" –, és még azt is megtudhatjuk, mi a szakóca. (A pattintott kőszerszám nevét maga Herman Ottó adta, aki a balatoni halászok jégvágásra használt, súlyos eszközéről vette kölcsön ezt a szót.)
 |
| falseKossuth Könyvkiadó |
Igazi kincsestár ez a könyv, olyan érzés lapozgatni, mint amikor egy értékes tárgyaktól csillogó múzeumban forgolódik az ember. Némelyik darab ismerős a tankönyvekből – mint az ember alakú urnák vagy a temetőkben fellelt kis kocsimodellek –, mások az újságok lapjairól – hiszen helyet kapott itt a Seuso-kincs is –, de bőven akad olyasmi, amire újdonságként csodálkozik rá az ember: mondjuk a hajdúböszörményi bronzsisak vagy a kelták elképesztő finomságú üveg ékszerei.
Ha marad is bennünk hiányérzet a könyv végére jutva, az semmiképp sem a tárgyak kínálatából vagy a könyv kivitelezéséből fakad (különösen szellemes például, hogy egyes daraboknál ábra szemlélteti az eredetinek az emberhez viszonyított méretét), hanem legfeljebb a kitekintés hiányából. Talán még elfért volna pár térkép, hogy az egyes lelőhelyeket szemléltesse áttekintően, és az évezredek labirintusában tévelygő olvasót egy olyan idővonal is segítette volna, amelyről leolvashatja, „mindeközben" mi történt mondjuk az ókori Keleten vagy Kínában.
Vágó Ádám: A Kárpát-medence ősi kincsei – A kőkortól a honfoglalásig. Magyar Nemzeti Múzeum, Kossuth Kiadó, 2015.
528 oldal, 13 900 forint
