Mándoki László: Eltörték a magyar rock gerincét

Azt is megkérdezték, jó, de mit akarok ott, Németországban csinálni, mire azt feleltem, hogy Al di Meolával meg mondjuk Ian Andersonnal szeretnék együtt zenélni. A célom sikerült: együtt muzsikálunk. Másrészt az, hogy Németország, vagy Európa nagy része ma transzparens, toleráns és szabad, annak köszönhető, hogy a nemzetiszocialisták hetven évvel ezelőtti bűntettei, majd a nemzetközi szocialisták által elkövetett bűnök után a kontinens eldöntötte, hogy ilyet többet nem, mert mindkét rendszer elképzelhetetlen az egyetemes európai értékek fényében. Melyekhez sokat tett hozzá az a Magyarországról induló mozgalom, ami végül egyesítette Európát, vagyis amelynek a következtében most október 3-án ünnepeljük a német újraegyesítés negyedszázados évfordulóját. Ennek az egyik kezdőpontja Nagy Imre és társai, az 56-os mártírok újratemetése volt, a fő szónok pedig a mai magyar miniszterelnök.

– Most kicsit messzire kanyarodtunk, nem?

– Szerintem nem. Mert amikor bevándorlásról beszélünk, először arról kell beszélnünk, hogyan vigyázunk ezekre az európai értékekre. Én mint valamikori illegális bevándorló, aki egy szót sem beszélt németül, nem ítélkezem, sok mindenre nyitott vagyok, de egy egészen biztos: ezeket az értéknormákat, az egyenjogúságot, a sajtószabadságot, a toleranciát, a tiszteletet nem szabad diszpozicionálni.

Annak, aki Európa ajtaján kopog, legyen világos, hogy az intoleranciával szemben zéró tolerancia van.

Hogy a kerítés például a megfelelő eszköz-e, azt majd a történelem eldönti. De kérdezem: Junckertől vagy Schulztól várjuk a megoldást? Ugyan már… Mindenesetre az én ellenségeim azok, akik milliárdokat tesznek zsebre, hasznot húzva a szerencsétlen menekülni akarók nyomorából.

– És a diktatúra emberei, ha jól értem. Mégis, ön adta át Horn Gyulának az Arany Európa díjat 1994-ben, sőt az is a maga ötlete volt, hogy politikai kategóriában éppen a volt miniszterelnök kapja az elismerést.

– Német művészként adtam át neki a díjat, éspedig azért, mert elismerem, ha valaki egykori vaskalapos sztálinistaként el tudja fogadni, hogy megváltoznak a dolgok. Hogy aki annak idején lőtt, később, mikor megint lőhetett volna, inkább átvágta a vasfüggönyt. Azt persze nem láttam át, hogy mit csináltak ezek az emberek a nép vagyonával, hogyan mentették át azt. De a történelmi utat, amit Horn megtett, értékeltem.

A huszadik század adott azért egy-két olyan pillanatot, amely nyomán sokaknak jellemfejlődésen kellett keresztülmenniük.

Azért felhoztam neki akkor, hogy 1956-ban az apám és ő egymásra lőttek…

– És ő mit mondott erre?

– Komolyat nyelt.

– Angela Merkelnek, illetve pártjának, a CDU-nak több kampánydalt is írt. Magyarországról sosem érkezett ilyen típusú megkeresés?

– Ilyen nem. A hannoveri világkiállítás idején megkerestek, elkészíteném-e a magyar pavilon zenéjét. Azt mondtam, hogy nagyon szívesen segítek, ingyen is, de azt a zenét inkább egy magyarországi komponista csinálja meg. Sosem venném el senki kenyerét.

– És akad-akadt olyan politikus Európában, akinek felkérés nélkül is segítene?

– Nézze, a napi politika engem sosem érdekelt, mindig csak az értékrendszerek képviseletét tartottam fontosnak.

A művésznek szerintem az a dolga, hogy egy jobb, szebb, emberibb, szeretettelibb társadalomért emelje fel a szavát. A hangját, amit a közönségtől kapott, tulajdonképpen.

A közönség ezt az erőt nekünk nem azért adta, hogy konkrét pártok vagy politikusok mellett kardoskodjunk, hanem, még egyszer mondom, az értékek miatt. Én ezt látom bennük, nem a párt érdekel.

– Húsz éve alakult a Man Doki & Soulmates. Miért fontos magának ez a zenekar? És miért lehet fontos a világ rock and roll történetének szempontjából?

– Amikor legelőször összejöttünk Jack Bruce-szal, David Clayton-Thomasszal, Bobby Kimballal és Al di Meolával, nagyon meglepődtem, hogy ők előtte nem ismerték egymást személyesen. Fontosnak tartom, hogy rajtam keresztül találkoztak. Ez a banda a zenekarvezetők zenekara – egy ilyet pedig nagyon egyszerű vezetni.

Nem teng túl az egó.

A vezetők tudják, hogy milyen nehéz úgy irányítani a zenészegyéniségeket, hogy a közös produkció ne szenvedjen csorbát, ezért aztán nemhogy pokollá tennék az életem, de hihetetlen figyelemmel, odaadással, respektussal bánnak az utasításaimmal, így sosincs gond. Erről egyébként a tízéves évfordulónkon, New Yorkban elég sokat beszéltünk. És ki tudja, lehet, hogy a kezdeti lámpalázam is az oka lehetett annak, hogy nem engedtem el a gyeplőt…

– Mennyit játszanak?

– Sokat. Mostanában főleg Amerikában és Ázsiában. Nemrég Kínában jártunk.

– Van különbség a „közönségek” között az alapvető reakciók, a dinamika tekintetében?

– A kínai közönség nagyon más, mint a többi, nekik az a legfontosabb, hogy a zenekar állandóan tartsa a feszültséget, a nyomást, egy pillanatra sem szabad lankadni, elkalandozni. Vagyis nem engedhetjük meg magunknak, amit Amerikában, de akár egy magyarországi koncerten kifejezetten szeret a közönség, hogy egy-egy kompozíció végén csak úgy beiktassunk egy ötperces improvizációs blokkot. Egyébként itthonról nem biztos, hogy így látszik, de a magyar közönség nagyon művelt, illetve képzett, általános szinten mindenképpen. Zeneileg viszont talán az amerikai többet lát és hall, ott egyszerűen még a gyenge popzene is jobb, mint máshol.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

– Mint nálunk? Maga szerint mi az oka, hogy a könnyű műfajok magyar képviselői – elenyésző számú kivételtől eltekintve – nem tudnak sikerre vergődni a nemzetközi porondon? Miért nem megy nekünk a világszínvonalú könnyűzene?

– A mai popzene jó része úgy általában sem több mint

akusztikus környezetszennyezés.

Ahogy a közösségi portálokon áramló információk legnagyobb hányada is csak kommunikációs inkontinencia eredménye. Én úgy látom, mi magyarok általában a nehéz dolgokban vagyunk világszínvonalúak, az irodalom, a színház, a film és a komolyzene terén. Ennek sok oka van, sok oka lehet – az egyik szerintem mindenképpen az, hogy míg az angolszász világban a rockzenének volt módja és ideje kifejlődni, elterjedni, addig Magyarországon történelmileg törték el a gerincét. Pedig gondoljon csak a Syriusra vagy Radicsékra – döbbenetes dolgokat csináltak… Aztán gondoljon a hetvenes évek első felének Szörényi–Bródy-dalaira, Demjénre, Szakcsi Lakatos Béla Rákfogójára… Ezeket hallva nemigen kétséges, hogy

volt idő, amikor a magyar rockzene világszínvonalú volt. Ezeket a pályákat megtörték.

A Syrius hazajött Ausztráliából Az ördög álarcosbálja című lemezzel – a tagok többet nem kaptak útlevelet. Aztán amikor mégis őket hívták valahová, külföldre, a magyar hivatalosságok másokat küldtek helyettük, olyanokat, akiknek rendben volt a pártkönyvük. És minderre még mintha büszkék is lettek volna ezek a pribékek. A nemzetközi igényesség tehát megvolt a magyar rockzenében, csak az a szabadságfaktor hiányzott, ami nélkül ez a műfaj nem létezhet, nem fejlődhet tovább. És hiába dotálták a kommunisták a hozzájuk hűséges zenekarokat, külföldön ezek nem állták meg a helyüket. Megmérettek, könnyűnek találtattak. Ki emlékszik már rájuk? Ha viszont megkérdezné Quincy Jonest, ő ma is pontosan tudja, mit jelentett a Syrius a rockban. Ilyen egyszerű ez.