Magyar a Holdon

Meglehet, egy másféle ritmusra gondolt éppen, egy furcsa tititára, ami rádióamatőrként is jeleskedő édesapja szobájából hallatszott éjjel-nappal. Morzejelek, amelyekkel édesapján keresztül,

képzeletben ő maga is kapcsolatba került a földgolyó valamennyi pontjával,

számos hírességével. Köztük a világjáró norvég utazóval, Thor Heyerdahllal is, aki éppen a Kon-Tiki-expedíció során egy tutajjal vitorlázott Dél-Amerikából a Tuamotu-szigetekre. Felemelő pillanatok voltak ezek, még akkor is, ha ezekben a morzekapcsolatokban nem jelent meg arc, nem volt hang, nem volt semmiféle perszonalitás sem.

Fotó: Capa Központ

És most, utólag végiggondolva a dolgot, Gerhes Gábor későbbi zenészlétét is alighanem ezek a fura ritmusok, lüktetések, képzőművész-valóságát pedig ezek a képzelete által benépesített világok határozták meg.

Amikor gimnazista lett, a falusias, meleg, kalandokkal és élményekkel teli gyerekkorból került egy erős, intellektuális környezetbe, az I. László Gimnázium egyik elit osztályába. Megtanulta a világot másféleképpen átszűrni magán, különösen, amikor csatlakozott egy akkor alakuló színjátszó csoporthoz, amelyből később a legendás Arvisura Színházi Társulás nőtte ki magát. Akkoriban az együttes vezetője a ma már táltosként közismert Somogyi István volt, aki a színjátszás legmerészebb kalandjai felé terelte az együttest. Nyaranta heteket töltöttek közösen egy erdőben, önfenntartó módon, afféle szektaként, furcsa színházi gyakorlatokkal, merész élethelyzetekkel kísérletezve. Olyannyira elzárkózva a külvilágtól, hogy bár a csoport tagjai a különféle színházi irányok mélységeivel könnyedén megbirkóztak,

a boltban zavarba jöttek, ha kérniük kellett egy kiló kenyeret.

Gerhes ma már úgy véli, egy koravén színházi elit tagja lett, és egy idő után el is kezdte érezni mindennek az egyolvasatúságát, szektás jellegét, és érezte azt is: a tagok lassan, akár valami szerzetesrendben, egymás klónjai lettek.
A színház világából kilépett, mert akkor már az 1980-as évek zenei és képzőművészeti ellenkultúrája érdekelte. Különösen, mert felfedezte, hogy ez a másik világ manírok nélküli, vad, impulzív, harsány, romlott, mondén, exhibicionista – egyszóval: vonzó. Főleg a Bizottság zenekar hatott rá mindennél erősebben. Úgy érezte, abban a művész/zenész csoportban egyesül mindaz, amiben otthonra találhat.

Zenélni kezdett ő maga is. A színházi csoport néhány hasonlóan rebellis tagjával – Terhes Sándorral, Ocztos Istvánnal, majd a később csatlakozott kiváló gitáros Kirschner Péterrel – együtt zenekart alapított. 2. műsor néven kavarogtak a pesti under­ground világában, hol a Bizottság előzenekaraként, hol az alternatív világ kultikus főalakjaival egy színpadon énekelték, hogy „Alain Delon szeretnék lenni, éjjel-nappal napszemüvegben lenni", hol meg külföldön, egyebek mellett Svájcban, Hollandiában, Németországban vagy a párizsi Moulin Rouge klubjában, a La Locomotive-ban.

Közben fotográfusként is megnyilvánult:

saját felvételeiből spontán fotókiállítást rendezett a Kálvin téri aluljáróban a nyolcvanas évek fordulóján. Hogy ezzel mi volt a célja, azt jóformán maga sem tudta,

de kiragasztott az aluljáró falára néhány ártatlan városképet, és olyan szerencsétlenül ácsorgott mellettük néhány órán keresztül, hogy még a rendőrök is békén hagyták. Aztán a zene helyét lassan végleg átvette a fotó és a képzőművészet. Meghívást kapott a rendszerváltás évében megrendezett, a magyarországi művészettörténet kritikai, paradigmaváltó eseményeként számon tartott Kék Acél című kiállításra. Később különös műveket készített. Életképeket, ügyetlenre fazonírozott műtermi körülmények között. Kozmikus háttér előtt öltönyös férfi egy régi rádión melódiát keres. Micisapkás kerékpárosnak utat mutat egy járókelő. Később ugyancsak a műteremben rendezett be kitömött állatokkal, műfákkal és óriásbetűkkel benépesített tájakat, amelyek furcsa kirándulói között ő maga is gyakran felbukkant. Művészi álbizonyítékot is gyártott: műtermi fotográfiát készített arról, hogy magyar űrhajós járt a Holdon. Megfáradt ­asztronauta ül egy kövön, mögötte sötét és portenger, a portengerben magyar zászló lengedez.

Képzőművész lett. Felvették a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, majd a Művészeti Alapba. Bekerült a profi képzőművészek világába. Akadtak alkalmazott grafikusi munkái, könyv- és lemezborítókat tervezett, de főként kiállításokon mutatta be szatirikus, retrohangulatú, kicsit tán vészterhes, a hatalom és az ember viszonyát vizsgálgató műveit. Konceptuális művészet, mondanánk szakszerűen, de hagyjuk most a szakszerűséget, említsük inkább néhány legutóbbi, igen nagy érdeklődést kiváltott munkáját. Elsőként a 2009-es, Kósa Lajos politikust ábrázoló mellszobrot.

Ezt arra a kiállításra mintázta, amelyet Esterházy Péter akkor éppen 25 éves kötete, a Kis magyar pornográfia köré szerveztek a debreceni Modemben, a hatalom és az egyén viszonyára figyelemmel. A Kósa-szoborból nagy politikai hűhó kerekedett, Gerhes Gábor pedig először érezte meg azt, milyen ereje van a hatalomnak,

miképpen rándul össze a gyomor, ha a kortárs művészet hirtelen a politika és a média játékszerévé, huzakodásának tárgyává válik.

A hatalom és az egyén viszonyának Gerhes művészetében megjelenő boncolgatását ez is jócskán felerősítette. Mostanában pedig arról a fotósorozatáról beszéltek sokat, amelyen egy arctalan, ismeretlen jelképekkel mutatkozó, képzeletbeli, titkos szekta tagjai láthatók.

Végül ne menjünk el szó nélkül Gerhes Gábor egyéb művészeti tevékenysége mellett sem. Ő tervezte például a Széchényi könyvtár logóját, a Páva utcai ­Holokauszt Emlékközpont és a Néprajzi Múzeum teljes körű grafikai arculatát, öt éve pedig az Európa Könyvkiadó művészeti vezetője. Az általa készített, készíttetett szokatlan, formabontó könyvborítók egészen új arcot adnak a kiadó köteteinek. Fontosnak tartja, hogy a kortárs irodalom beszélő viszonyban legyen a kortárs kultúrával. Összességében pedig szerinte ma már illik másképpen gondolkodni a jócskán átalakult vizuális kommunikációról, a képi hatáskeltésről, de még kulturális tereinkről is.

Végül, aki szeretne elmerülni Gerhes világában, a Capa Központban most megteheti. Ahol nemcsak bevezetőben említett gyerekkori portréja látható azon a bizonyos porcelántálon, de legújabb művei is. Az egyik Hitler kedvenc festőjének, Adolf Zieg­ler egyik elhíresült festményének élő szereplőkkel előadott videoparafrázisa; a másik a szavak jelentőségéről szól: egy afféle kolumbárium, amelynek táblái mögött nem találhatók hamvak, a táblákon találhatók viszont gyönyörűen tipografált fogalmak, azok, amelyeket a különféle hatalmak leggyakrabban használnak. És ezzel a herendi porcelántányértól eljutottunk a mába.

Felnőttünk.