Magunkat őrizzük

– Azóta nagyon vigyázok. De áttérve a dolog lényegi részére, ha valaki kidob a szemétbe egy képet, és én abban meglátok valamit, ami neki a büdös életben nem jutott az eszébe, az az én képem lesz. Tudom, hogy sokan mást gondolnak. Ott van az a kép is (mutatja), amelyen a kisgyerek ugrik a vízbe. Közben leejtették, a negatív tele lett homokkal. Valaki erre azt mondja, homokos lett a negatív, és eldobja. Én viszont húsz év múlva a kezembe véve azt mondom, ez éppen így jó, a figura furcsa pózba merevedve, körülötte mindenféle szemcsék, olyan, mint egy vízen járó Krisztus... Vagy a Lukács vizébe ugró férfi, aki körül megrohadt a negatív: ha én azt is belekombinálom a képbe, attól már az én fotográfiám, amihez többé senkinek semmi köze. Nekem az tetszik, amit a véletlen hozott létre.

– Ami akkor még avantgárd gondolatnak számított, mára beérett és kortárs fotódivat is lett belőle. A hóruszos gondolkodás volt a népszerű Fortepan online gyűjtemény egyik ihletője is. De menjünk az elejére: miért kezdett ilyesmiket gyűjteni?

Hórusz Archívum

– Egyrészt már a hőskoromban kukáztam, másrészt ebben nőttem föl. Édesapám fotográfus volt, hétvégén és vakációk idején rendszeresen „röhögős és csöpögős"-t csinálni jártunk vidékre. A röhögős ugye, a röhögős, a csöpögős pedig amikor például egy esküvőn vagy eseményen fotóztál, aztán az autóban gyorsan kidolgoztad a képeket. Apám szocdem volt, aki az egyesüléskor nem állt át a kommunista pártba, ezért sem ő, sem édesanyám nem kapott munkát. Anyám később géptörlőként használt rongyokat vasalt, apám pedig iparengedély híján egy feltehetőleg besúgó fényképésztől bérelt iparengedéllyel járta a vidéket.

– Ez volt az ősforrás.

– Az egész gyerekkoromat végigfényképeztük, később turkáltam lomtalanításokon. Oláh Gáborral aztán forgattunk is erről egy filmet. Ennek híre ment, így ajándékba is kaptam képeket, például valaki Sydney-ben a hídon úgy ejtette le a fényképezőgépét, hogy közben az elsült. Előhívatta, és az egyik kockán azt látta, a hídkorláton keresztül, esés közben elmosódva látszik a városkép – betette egy borítékba, mert tudta, én majd biztos örülök neki. Később egy Kepes beszélgetős műsor vendégeként látott-hallott egy bolgárkertész srác. Ő olyan képet küldött, ahol egy ­Schwarzenegger-plakát előterében áll a szobájában, és azt írta hozzá, annak hatására, amit én a műsorban elmondtam, jött rá, éppen úgy áll, mintha Schwarci a plakáton pont az ő halántékához tartaná a pisztolyt. Ez is fotótörténet. Vagy amikor Kenedi János, akivel szamizdatokat szerkesztettünk, egyszer a hóna alól előhúzott egy hatalmas piros albumot, hogy az nálam lesz a legjobb helyen. A Szabad Nép fotósainak ajándéka volt Rákosi elvtárs 60. születésnapjára.

Hórusz Archívum

– Még ma is gyűjt?

– Már nem olyan hevesen, inkább személyre szólóan kapok, de ha ne adj' isten, lomtalanításon meglátok valamit, azért kiszállok a kocsiból. Mára olyan gyűjteményem van, tulajdonképpen nemigen kell több. A digitális átváltásig a színes amatőr vonal is elég erősen megvan, de ezt még nem merem használni.

– Mert ötven éven belül van?

Hórusz Archívum

– Egyszer majd ez is sokat fog érni. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de itt már szinte minden megvan az emberi tulajdonságokból, a véletlenből...

– Hol tárolja?

– Részben itt a lakásban, részben a földszinten bérelek egy tárolót.

– Ma is foglalkozik velük? Szortíroz, válogat?

– A sikertelenség azért elveszi az ember kedvét. Néha már csak azt gondolom, ez egy egyszemélyes művészeti jellegű gyűjtemény, és ha egyszer feldobom a talpamat, még a feleségem sem tudja majd, melyik a talált kép és melyik az én személyes negatívom benne. Nehéz dolog, ha ennek az országnak nem kell semmi ilyesmi.

– És ajánlgatja? Galántai Györgyék sokáig veszélyben lévő kortárs Artpool-gyűjteménye végül a Szépművészeti Múzeumhoz került.

Hórusz Archívum

– Néhányszor megpróbáltam, nekem is ajánlgatták, hogy Sándor, ez a szoba a magáé, teljesen külön ide berakjuk. De aztán eltelik két év, és már közöd sincs hozzá többé. És ezt azért nem szeretném. Talán megint nagyképűség, de ezt összegyűjteni – ehhez én is kellettem. Forgách Péter negyven év munkájától volt kénytelen megválni, amikor valaki egy irodában kitalálta, hogy kötelezően adjon be mindent a filmarchívumba. Akiknek mellesleg úgy kellett ez, mint púp a hátukra.

– És a képek kiállításokon járják még az országot, a világot?

– Most volt egy kétméteres falam a Műcsarnok fotós kiállításán, Mayer Mariann kért olyan roncsolt képeket, amiken például cigarettával égetik ki a gyűlölt személyt vagy a dagerrotípiát kettévágták mondjuk ollóval, hogy a férj ne legyen már rajta. Illetve van egy dobozom a már idézett Nagy Ugrásokkal: a lukácsos férfi, amely később a Sexepil zenekar lemezborítójára került, de van benne egy éppen 45 fokos szögben álló, lerobbantott gyárkémény is.

– Nem tudom eldönteni, maradt-e még ambíció önben, vagy szinte szégyelli a gyűjteményét, amiért a külvilág nem küld róla elég határozott visszajelzéseket?

– A világ is elég szar állapotban van, mi ebben a civilizált világ legaljára kerültünk. Krasznahorkai László éppen Amerika fél tucat városában tart felolvasásokat. Hallott erről itthon bármit is? Mára sikerült úgy odahatni, hogy ez a nép nem ismeri a múltját és az igazi hőseit, kik például a kiváló írói, művészei. Madách írta a naplójában, hogy többet ér egy növény őshonosan, mint száz az üveg alatt. Ő ezt arra hozta példának, hogy miért nem volt Mátyásnak folytatása.

Hórusz Archívum

– Két dolog következhet ebből: egyrészt nálunk ilyen sosem létezett, csak mindig elragadnak az értelmiségi illúzióink, másrészt valakik valamit mostanság brutálisan elrontottak. Nyilván mindkettő érvényes, bár egyik sem hangzik valami szépen.

– Lassan kádárista leszek, mert mögötte legalább fenyegetően ott állt a szovjet és a kínai kommunista párt milliárdnyi emberrel, neki ennek az árnyékában kellett lavíroznia. A mostani rendszerről mindig Hamvas jut az eszembe, egy soha meg nem jelent '56-os tanulmányában kérdezte magától: ha nem jönnek be az oroszok, akkor mi lett volna? Bejöttek volna a magyarok. Most ezt éljük. Más alkalommal a balassagyarmati börtönben forgattam, ahol be akartunk menni egy folyosóra, és szokás szerint kerestük hozzá a smasszert. Csak három csíkos ruhás ember állt ott, kérdeztük tőlük, hol a felügyelő. Kihúzták magukat büszkén: itt nincs smasszer, mi magunkat őrizzük. Minket ma sem kényszerít senki semmire.

– Akkor viszont a Fidesz nagyon rátalált a magyar néplélek aktuális állapotára.

Zseniális és ördögi egyszerre, amit művelnek. Rátaláltak, igen, és a nemzeti mellveréssel tulajdonképpen az igazi nemzetet semmisítik meg. Én most már túl vagyok a hetvenen erősen, és pár hónapja végiggondoltam az életemet. Elkezdtem a gettóban, Szálasi alatt, és mióta az eszemet tudom, mindig arra vártam, hogy vége legyen annak, amiben éppen élek. És ez nem csak a Fidesz teljesítménye.