Jean Poiret színdarabja alapján Harvey Fierstein írta a szövegkönyvet (tényleg, micsoda név ez?), Jerry Herman a zenét, egyik sem nagy szám, a vájtfülű irtózik majd rendesen. A kilógó tanulság eredetileg nem több, mint az a melodramatikus igazság, hogy a buzi is ember; a Kultúrbrigád (ez is gyanús név) és az Átrium (amely hajdan épp mulató volt) egy húzónevekkel megspékelt szórakoztató produkcióról álmodhatott (vagy nem), amikor belevágott a producerelésbe.
Hevér Gábor, aki Georges-ot, a mulató tulajdonosát játssza, és egyben a konferansziét is (a Kabaré, az jutott eszünkbe ekkor), magasan indít: sok-sok csúnya szót vág bele a mi egyelőre megtartott polgári érzékenységünkbe. Aztán jön Albin, a díva, aki Georges szerelme és élettársa, és épp meg van sértődve, mert a párja nem talált haza a finom ebédre. Itt ez a két hétköznapi ember (na jó, nem egészen hétköznapi, elvégre viszonylag kevés hétköznapi ember mulatótulajdonos vagy díva), akik szeretik egymást, föl is nevelték Georges fiát, Albin anyja helyett anyja, és a fiú egyetlen estére, a menyasszonya családjának egy „normális" családot szeretne bemutatni. Árulás, összeveszés, pont, mint akárhol, hiszen egymás vállalása nemcsak a melegeknél tud problémás lenni, ugye.
Politikai színház; laza nyári este lenne, és jobb-gyöngébb pontokról, alakításokról beszélnénk, ha nem itt és most élnénk.
 |
| Mészáros Csaba / Fotó |
Ízlésesen, és igen, meghatóan van ábrázolva a szerelem és a konfliktus; Hevér kifogástalanul hiteles mind a szerelem gátlásos-érzelmes mutatásában, mind a gyávaságban, lavírozásban és vállalásban, ráadásul pompás ritmusérzékkel váltja a humort és a komolyságot. Albin szerepében Stohl András ugyancsak lehengerlő; ez a transzvesztita meleg férfi csupa szerető anyaság és feleség, érzékeny lélek, hisz művészféleség. „Én vagyok én", ezt énekli, miután elmondta véleményét arról a mocsokról, ami rájuk zúdul (jobb volna tán a szó szerinti fordítás: „vagyok, ami vagyok"). A két főszereplő nemcsak fölényesen és magabiztosan tehetséges, hanem természetes és hatásos is. Így fog kivetnivalót találni bennük az, aki azt keres.
A második rész nagyjelenete a törzsökös magyar politikus kvintesszenciájának fellépése családlátogatás ürügyén (Mihályfi Balázs rajzolja el); itt aztán minden van, a „mocskos buziig" bezárólag. Paródia és szatíra, a színpadon tényleg nevetséges. És nincs önmérséklet, ahogy az életben sincs; elképedés és felháborodás van, mert itt „buzik jönnek át a falon", és „kelés vagytok a normális társadalom testén".Politikai színház; laza nyári este lenne, és jobb-gyöngébb pontokról, alakításokról beszélnénk, ha nem itt és most élnénk. Mondom még Józan László remek „cselédlányát", és a tehetséges fiatal, Fehér Balázs Benő fiúi szeretetét a meleg szülők iránt. Aztán ha leszakad az Átrium plafonja, lesz még mit mondani.
Poiret–Fierstein–Herman: Az Őrült nők ketrece
Átrium Film-Színház
