Bár egészen biztos, hogy Boglár Eta szülei valahol a nagyszüleimhez közel, azaz a Ferenc körút környékén éltek – legalábbis gyakori véletlen találkozásokról tanúskodik egy 1949-es levél mondata, miszerint „állandóan olvashatok Rólatok valahányszor Apa találkozik Veletek" –, sem a lakcímjegyzékekben, sem a telefonkönyvekben nem találok megfelelő nevű, státuszú személyt. Meglehet, Keserü Katalin tudja jól, aki egy visszaemlékezésében megjegyzi: a világjáró tanítónő Weiss Etelka néven született – talán így kéne hát keresnem az apját is.
Egyszóval nem tudjuk, miből és miért indult neki Boglár Eta Nyugat-Európának, de ahogy ő maga évtizedekkel később beszámolt az újságírónak, Pongrácz Zsuzsának, „Párizs és a Sorbonne" után Londonban kötött ki. Ott ismerkedett meg a nála huszonöt évvel idősebb Kanti Ghoshsal, egy bengáli költővel, akit elsősorban Omar Khajjám fordítójaként jegyez az utókor. A történet szerint találkoztak egyszer-kétszer, a férfi mesélt neki Indiáról, aztán elváltak útjaik. Pár hónap múltán viszont ismét összefutottak, ezúttal Perugiában. „Nem sokkal utóbb a bengáli költőtől levél érkezett a ferencvárosi kis lakásba. Megkérte a szülőktől Boglár Eta kezét."
|
Boglár Eta az esküvője után, férje és Rabindranath Tagore társaságában
Családi archívum |
Az esküvőről készült fényképek szerint 1937. március 23-án került sor a ceremóniára, Santiniketanban. Eta három fotót küldött a nagymamámnak: az egyiken ő látható tarka ruhában, festett homlokkal, törökülésben. A másikon a világos leplekbe burkolt férje mellett áll, az őszülő, szemüveges férfi baljában tövig szívott cigaretta füstölög. A harmadik kép pedig már a szertartás után készült. Eta és Kanti Ghosh egy kis ház bejárata előtt kuporog a földön. Közöttük ősz matuzsálem ül egy széken, szinte komoran néz a lencsébe. Santiniketan megalapítója, lelke, motorja ő: Rabindranath Tagore.
Nem kellett ráírnia a kép hátuljára, ki az, a hajdani osztálytársak magyarázat nélkül is pontosan tudták. A Nobel-díjas költő igazi celebritásnak számított a két világháború közötti Európában, s a harmincas évekre már felhagyott a világjárással, emléke még elevenen élt. Magyarország pedig kifejezetten a magáénak érezte a híres indiait, még akkor is, ha csak néhány hetet töltött itt az 1926-os körútja során. Olaszországból indult akkor, ahol megismerkedett Mussolinivel, aztán járt Svájcban, Angliában, a skandináv országokban, átszelte Németországot, Csehszlovákiát, végül Budapestre érkezett. Elsőrendű célja megrendült egészségi állapotának helyreállítása volt: ezért kereste meg a neves szívspecialistát, Korányi Sándort, és ezért ment Balatonfüredre, a szívszanatóriumba. De ha már itt járt, természetesen tartott előadást – érdeklődőben nem volt hiány: 1920 és '25 között harminc kötete jelent meg magyarul –, felkereste a művészek találkozóhelyét, a Fészek klubot, találkozott Horthy kormányzóval, Füreden pedig elültetett egy fát.
1937-ben, amikor Boglár Eta Indiába érkezett, Rabindranath Tagore már nemigen hagyta el Santiniketant. A Kalkuttától körülbelül százhatvan kilométerre északra lévő iskolát ő maga alapította még 1901-ben. A nyugati világ az alternatív jelzővel szokta illetni az ilyen oktatási intézményeket: a hindu alapokon folyó oktatásban egyforma hangsúlyt kaptak a tudományok és a művészetek, központi szerep jutott a természettel való szoros kapcsolatnak, s bár az iskola 1918-ban egyetemi rangra emelkedett, megmaradt annak, amit a neve jelent – „a béke otthona". Itt tanított mohamedán művelődéstörténetet Germanus Gyula, itt kapott ihletet Bengáli tűz című regényéhez a tudós felesége, Hajnóczy Rózsa, és itt dolgozott két éven át a két magyar festőnő, anya és leánya, Sass-Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet is.
|
Eta néni huszonkét évvel később, a budapesti rádió- stúdióban
Családi archívum |
Kanti Ghosh és felesége azonban csak 1942-ben, a mester halála utáni évben telepedett le végleg az egyetemvárosban. Hogy addig merre jártak, nem tudni, de akkor házat építettek és munkába álltak: a férfi tanított és egy bengáli lapot szerkesztett, az asszony pedig a Santiniketanba érkező külföldieket segítette. Hat évvel később azonban, amikor a Himalájában jártak, Kanti Ghosh hirtelen elhunyt. Ahogy Boglár Eta a Magyar Nemzetnek később felidézte: „Először ő is az ősi szokások szerint fehér özvegyi ruhát öltött, levetette ékszereit, nem evett húst többé és zarándokútra indult. (...) később dolgozni kezdett az egyetem könyvtárában. (...) Fordít a múzeumnak bengáliból, angolból, segít Magyarországról érkező tudósoknak, kutatóknak munkájukban." A gyermektelen asszony ekkor vált végleg Eta-divé, azaz Eta nővérré. Egyetemi munkája mellett fogadott lányai nevelését, kiházasítását tartotta a legfontosabb feladatának.
A nagymamámnak 1949 augusztusában írott levél ennek az újrakezdésnek a lenyomata. „Igyekeztem megerősödni, hogy mikor teljesen lehiggadok, ismét kezdhessek valamihez. Tulajdonképpen csak pár hete annak, hogy teljesen egyensúlyba jutottam"– írta géppel, a parányi papíron margó nélkül, egymásra torlódó sorokban, hozzátéve, hogy „Az egyetem tegnap este Goethe születésének 200 éves fordulóját ünnepelte, melyen felkérésre angolul és németül én olvastam fel az ,Erlköniget'. Igyekeztem úgy az apa, mint a lázas gyermek, valamint az Erlkönig szellemi hangját különböző intonálásokkal életre kelteni, s mint láttam, oly feszült figyelemmel hallgatták, hogy csak mély lélegzésekkel tértek magukhoz. Állítólag az én szereplésem volt a legjobb az est folyamán. Egy holland hölgy sírva fakadt."
Magyarországra azonban egy további évtizedig nem tért vissza Boglár Eta, hiába éhezte az itthoni híreket. A politikai klímán kívül alighanem anyagi helyzete is visszatartotta az utazástól, vagyonosnak biztosan nem volt mondható. 1959-ben azonban kifejezetten felkérték erre: közelgett ugyanis Rabindranath Tagore születésének centenáriuma, és az indiaiak igyekeztek minden európai emléket összegyűjteni vele kapcsolatban. A naptól cserzett arcú, száris hölgy így egy időre gyakori látvány lett a Ferenc körút környékén, sőt országjárásra is indult. Az évforduló esztendejében, 1961-ben például Pécsett találkozott vele a már idézett Keserü Katalin: „Ősz hajú, idősödő, erős alkatú asszony volt, akinek a különössége nemcsak abban állt, hogy száriba öltözött akkor, amikor még hosszú ruhát se viselt senki az országban, hanem a viselkedésében is: rendkívül lassan, s alig mozdult, méltósággal, de nem fennhéjázva. Lágy és végtelenül komoly, talán szigorú is volt egyszerre."
Ötvenéves volt ekkor Eta Ghosh, aki a Tagore-ünnepségekre még visszautazott Indiába. A következő esztendőben tért végleg haza, akkor már halálos betegen. Meggyógyítani a magyar orvostudomány sem volt képes: 1963 novemberében immár búcsúztatásáról adott hírt címlapján a Népszava. Mint írták, Rabindranath Tagore Áldozati éneke hangzott fel a szertartáson, de magnetofonszalagról ő maga is szólt az egybegyűltekhez. Kívánságára hamvait aztán Indiába szállították, és hindu szertartás szerint a Gangeszba hintették.
Eta néni története épp a 650. lett a Lelőhelyek sorában. A sorozat kerek húsz évvel ezelőtt, 1996. május 3-án indult a Népszabadság Budapest mellékletében. Köszönöm a kitartó
figyelmüket.
