Leveri a pókhálós képeket

– Sokat segített a paródiaírás. Jobban megismertem általa a kortárs erdélyi irodalmat, és úgy gondolom, érzékenyebb lettem a különféle stílusokra is. Mindenképpen gazdagodtam általa. Ráadásul a paródiaírás elég pimasz dolog, és jó volt már az elején kipróbálni ezt a pimaszságot, amit azóta is igyekszem nem elveszíteni.

Állandó harcban áll a gyávaságával, amit azért tud legyőzni, mert szabadnak gondolja magát M. Schmidt János

– A parodista az, akire szemtől szemben nevetnek, a háta mögött pedig átkozzák. Főként azok, akik kimaradtak az Írók a ketrecben című kötetből. Barátságok, vagy inkább sértettségek maradtak utána?

– Túl sok sértődésről nem tudok. Megismertem a paródiák révén néhány kiváló embert és néhány kiváló írót… Meg másmilyen írót is. Ezekkel a kiváló emberekkel azóta is barátok vagyunk, akkor is, ha ritkán találkozunk. A paródia nem azért születik, mert valakinek ki nem állhatom a műveit, és ezért bosszút akarok rajta állni. Sok parodizált írót nagyon tisztelek. De, mint mondtam, ott van a szükséges pimaszság is. Johnny Depp mesélte egy interjúban, hogy őrülten rajongott Iggy Popért. Aztán amikor egyszer kocsmában ült, és besétált Iggy Pop, odament hozzá, és elkezdte anyázni. Abban a pillanatban így tudta kifejezni az érzéseit. A paródiaírás is kicsit ilyen.

– Hogyan lett ebből színház?

– A színház nem egyenes következménye ennek. Balázs Imre József nemrég úgy fogalmazott, hogy többszörös pályakezdő vagyok. Írtam paródiát, abbahagytam, írtam rövidprózát, abbahagytam, aztán elkezdtem darabokat írni. Ezt egyelőre nincs szándékomban abbahagyni. Így visszatekintve mindez arról szól, hogy valami a felszínre akart törni, csak nem találta a megfelelő utat. Mint amikor egy tóban jégpáncél alatt vagy és keresed a léket, ahol kibújhatsz. Úgy tűnik, számomra a színház volt ez a lék.

– Meglepte a Bánya-trilógia azóta is tartó, folyamatos sikere? Ha jól tudom, az első darabot Olaszországban is bemutatták.

– Nagyon meglepett. Az első darab, a Bányavirág, szűk közönség számára készült, és nem gondoltam, hogy ki fog kerülni a nagyobb nyilvánosság elé. Az még jobban meglepett, hogy a trilógia után írt műveimet is jól fogadták, mivel folyton azt érzem írás közben, hogy ehhez én nem is értek, azt sem tudom, hogyan kell drámát írni. Folyamatosan tanulom a mesterséget. Valóban volt egy Bányavirág-bemutató Rómában, de egy olyan program keretében, amely fiatal európai drámaírók műveit szeretné megismertetni az olasz közönséggel. Nem hiszem, hogy repertoáron marad. Bár ki tudja.

– Ahhoz képest, hogy nem tud drámát írni, meglepően sok elismerést begyűjtött. Az első rádiójátéka, a Szeretik a banánt, elvtársak? című BBC-díjas lett. Akkor a szakma nem vesz észre valamit?

– Inkább arról van szó, hogy „ösztönös” író vagyok. Amikor elkezdek írni egy drámát, mindent aprólékosan eltervezek, de az első adandó alkalommal elkanyarodom a terveimtől, és teljesen más irányba megyek, lesajnálom a saját terveimet, mert úgy érzem, másfelé kell mennem. Tehát megvannak a mesterség szabályai, a dramaturgia, amit igyekszem szépen követni, de aztán mindig győz az ösztön, az őrültség, a kiszámíthatatlanság. Ezért van az, hogy amikor jól benne vagyok egy dráma írásában, egy idő után fogalmam sincs, mi lesz belőle.

– Az is ösztönből dőlt el, hogy hadat üzen a szokásos, Magyarországon élő Erdély-képnek? Valaki azt mondta, ha Erdély még Tündérkert, akkor maga benne a konyhaszag.

– Pedig egész jó a parfümöm. De köszönöm a szellemes metaforát. Nem üzentem hadat, nem terveztem el, hogy most le fogom verni egy függönykarnissal az összes pókhálós Erdély-képet, amit Magyarország kiakasztott a falra. Egyszerűen elkezdtem erdélyi problémákról írni, és ez lett belőle. Talán azért tűnik hadüzenetnek, mert nem fogom vissza magam, mindent leírok kertelés nélkül. Néha találkozom olyan művekkel, amelyek jók lehetnének, de érződik bennük a gyávaság, vagyis, hogy bizonyos dolgokat nem mernek kimondani. De ne gondolja, hogy én nem vagyok gyáva. Én is az vagyok. Csak éppen folyamatos harcban állok a saját gyávaságommal, és mindig legyőzöm. Azért tudom legyőzni, mert szabadnak gondolom magam. Aki nem szabad, az nem teheti meg, hogy ne legyen gyáva.

– Ez a „képrombolás” most valahogy benne van a levegőben. Egyre-másra jöttek ki olyan regények, esszékötetek, amelyek a valódi Erdélyt szólaltatják meg, problematizálják. Fog ez menni a politika nélkül is?

– Maga az Erdélyről való beszéd tiszta politika. Erdély sorsa nagyon érzékeny pontja a magyar történelemnek, ezért a róla való diskurzus mindig felér egy politikai állásfoglalással. Szerintem azt kell elérni, hogy a politikai elit, amely megpróbálja elhitetni, hogy a nehéz kérdésekre könnyű válaszok adhatók, ne befolyásolja az Erdélyről való gondolkodásunkat. Ne azt gondoljuk róla, amit a politikusok szeretnének, hanem hagyatkozzunk saját tapasztalatainkra, és gondolkodjunk a magunk eszével, ne a másokéval.

– A politika és az általa támogatott emlékezéskultúra inkább a giccsre fogékony. Nem tart attól, hogy előbb vagy utóbb ehhez kell igazodnia majd a művészetnek is?

– A politika, különösen ha autokrata rendszerről van szó, a művészetben is az egyszerű válaszokat keresi. Nem szeret mélyre ásni, mert a mélyben felforgató dolgok kavarognak, és azt veszélyesnek látja önmagára nézve. Ezért a „megbízható” művészeket támogatja, akik megbízhatóan szállítják a hatalom által kívánt hősöket és témákat. Mindig is voltak művészek, akik ezt kiszolgálták, mások meg úgy gondolták, hogy ilyen keretek között ismeg tudják őrizni művészi szabadságukat. És általában tévedtek. Az igazodás egyéni döntés kérdése. Nincs olyan, hogy igazodni kell. Ez a könnyebb út, de hülyeség ezt választani.

– Móriczról tudjuk, hogy pontosan könyvelte, mikor nevetnek a nézők a darabjain, s mikor marad el a taps. Maga szeret igazodni a közönséghez? Fontos, hogy minden poén betaláljon?

– Én elsősorban a színésznek írok, mert úgy gondolom, hogy ha ő magára talál abban a szerepben, ésmegszereti azt a karaktert, akkor szívesebben játssza, és ezáltal a közönséggel is meg tudja szerettetni a darabot. Nem a poén a lényeg, hanem hogy egy fontos mondat ne szálljon el az ürességbe, hanem hasson. Mindegy, hogy nevettetéssel vagy megrendítéssel hat. Ez pedig azon múlik, hogy a színész és a rendező mennyire érzi magáénak azt a mondatot, és mit tud kihozni belőle.

– Egy író, ha akar, könnyen elzárkózhat a sikertől és a kudarctól is. A színház ennél kegyetlenebb közeg, nem?

– Ó, igen. A színházban erősebben csattannak a pofonok. Azt sosem tudod, hogy amikor valaki a könyvedet olvassa elalvás előtt, miként reagál a szavaidra. Egy színházi előadásnál viszont azonnal látod, és rögtön vagy a fellegekbe, vagy a padlóra kerülsz. Egy üres nézőtér valószínűleg fájdalmasabb, mint öt negatív kritika. De én ezt pozitívan fogom fel, motiválóerőt látok benne. Minden megírt jelenet újraolvasásánál a fejemben zizeg, mint egy mantra: Csaba, ne untasd a színészt, ne untasd a közönséget!

– A román fejedelemről, Vitéz Mihályról szóló, nemsokára színpadra kerülő művével kicsit ingoványos talajra téved. Azt hiszem, itt nem az unalom lesz a legfőbb veszély.

– Alig várom, hogy Erdélyben is bemutassák, és a román közönség is láthassa. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadnak egy ilyen darabot, ami legnagyobb nemzeti hősükről szól. Nemrég volt egy felmérés a román lakosság körében, hogy kit tartanak a legfontosabb történelmi személyiségnek, és Vitéz Mihály végzett az első helyen. Persze nemcsak a román közönség reakciója fontos, hiszen elsősorban magyarok számára írtam. Már a megírás hírének hallatán voltak olyan hangok, amelyek nehezményezték, hogy nem magyar, hanem román történelmi személyiség áll a dráma középpontjában. Miért kell piedesztálra állítani Vitéz Mihályt, aki számunkra nem egy pozitív hős? Ezt a véleményt én annak tudom be, hogy félreértelmezik a színházat. Úgy gondolják, hogy történelmi hősökről az áhítat nyelvén kell beszélni, és ha egy dráma főszereplője történelmi személyiség, akkor az biztosan piedesztálra van emelve. Holott erre ott van egy másik műfaj: az eposz. Az eposz dicsőít, nem a dráma. Az eposz nem kíváncsi, a dráma igen. Ezzel a kíváncsiságával addig piszkálja a dolgokat, míg összehoz valami katasztrófát.

– A helyzetet tovább bonyolítja, hogy románul is készül drámát írni.

– Ez folyamatosan tolódik, egyelőre nem fér bele az időmbe. Nem is biztos, hogy megvalósul, nem is biztos, hogy képes leszek rá. A felkérés még mindig áll, de egyelőre egyéb izgalmasnak ígérkező dolgokat kell megírnom.

– Mint például?

– Most éppen az Örkény István Színház számára írok egy darabot, magyarországiak és erdélyiek kapcsolatáról. Közben úgy néz ki, hogy forgatókönyvet is fogok írni egy Magyarországon futó HBO-sorozat számára. Aztán jön egy darab a gyergyói Figura társulatának, amit az egyik legjobb román rendező, Alexandru Dabija rendezne, és ha belefér, következik egy dráma a dunaújvárosi színház számára is. De még a VitézMihályon is kell dolgozni, a szombathelyi bemutató előtt színpadon is előadhatóvá kell varázsolnom, mert egyelőre csak egy sokszereplős monstrum az a darab, és csinos királylányt kell belőle faragni. Ezzel fog telni ez az év.

– Ha tehetné, melyik szereplője bőrébe bújna bele? Akár a színpadon is.

– A valóságban egyik sem szeretnék lenni, de közben mindegyik kicsit én is vagyok. Színpadon eljátszani nem tudnám a szereplőimet, mert nem vagyok színész, de a mindennapokban állandóan játszom őket. Azt hiszem, ami a legkisebb közös többszörös az összes szereplőmben és bennem: a boldogságkeresés. Ennek különböző variációit élem meg nap mint nap.