Nem óvakodott, nem belopakodott, nem besurrant, hanem egészen határozott léptekkel begyalogolt a szoba közepére. Talán ment volna tovább, s csak azért állt meg, mert észrevette a barátomat. A meglepetéstől megmerevedett, sápadt, puha arca még fehérebbé vált, a szája szétnyílt, mintha kiáltani akarna, de csak egy nyögés tört fel belőle. Mint aki egy ütést kapott, váratlanul, hogy nem számított rá.
Mozdulatlanná dermedt a barátom is, olyannyira érthetetlen s egyben felfoghatatlan is volt a szobája közepén álló idegen. Se megijedni, se félni nem volt ideje. Most, hogy ránézett, utólag rájött, hogy hallotta a lépéseket a konyha felől, valami zörgést, s aztán a lassú, de határozott koppanásokat, de mert tudta, hogy rajta kívül senki nem lehet otthon, ezeket a zajokat egyszerűen kívül rekesztette, nem hitte el, s nem is feltételezte, hogy valóban onnan, tőle karnyújtásnyira keletkeztek.
Illetve, mire elhitte, már csend volt. Némán ült ő, és némán, kerekre nyílt szájjal bámult rá az idegen férfi. A következő pillanatban a barátom ösztönösen felugrott, a székét hátrarúgta maga mögé, és egy artikulálatlan kiáltás tört fel belőle. A meglepetés, a düh és a félelem keveredése volt ez, hasonlított is az idegen nyögéséhez, csak sokkal hangosabb volt annál. A feldöntött szék nekiesett a falnak, holott máskor a barátom nagyon is vigyázni szokott a még frissnek mondható festésre, inkább mindig egy kicsit oldalazva állt föl az asztal mögül, nehogy a szék háttámlája leverje a falat.
Most felugrott, és a szék szárazon csattant a háta mögött. Ösztönösen megpróbált a kezébe kapni valamit, valami olyan tárgyat, ami segíthetett volna neki, nem mintha az íróasztalán bármi efféle lakozhatna. Egy mobiltelefonnal nem lehet harcolni. De akkor az idegen már futásnak eredt, kint volt a szobán kívül, a barátom hallotta az előszobából a lépteit, majd egy kiáltást is hallott, s arra felelve még egyet, ez egy másik hang volt, ebben biztos volt, nem a kanapéja mellett megdermedt idegené, majd megint valami zörgés és aztán huppanás, és a távolodó futás zaja a gang felől.
Csak amikor már újra csend volt, akkor tudott a barátom megmozdulni. Kiment az előszobába, a konyhába, a mobiltelefonját úgy tartotta a kezében, akárha élesre fent kés lett volna. Remegett az egész teste. Egy barnapiszkos lábnyomot látott a konyhai ablak párkányán, a gangra nyíló ablakot kívülről felfeszítették, nyilvánvaló volt, hogy az idegen ott jött be, és ugyanott távozott. A durva, egyszerű feszítés elgörbítette a kilincs nyelvét, nem lehetett már visszazárni az ablakot, hiába próbálta gépie sen, értelmetlenül visszalökdösni többször is egymás után.
Miért futottak el? Sütött a nap, fűszag ömlött be odakintről, és a tér túlfeléről, a fák alól kutyaugatás hallatszott. Mintha vízbe mártotta volna, olyan csatakos lett a mobiltelefonja a tenyerében. Persze, mondta később a barátom, történhetett volna ez másként is. Ketten voltak, akik eljöttek hozzá ezen a délelőttön, akár meg is verhették volna. Vagy ami még rosszabb, ő üthette volna meg azt a pulóveres férfit. Hiszen nem látszott sem erősnek, sem veszélyesnek. Igen, döntötte el magában, alighanem az lett volna a legrosszabb, ha ő üti meg, szerencsére a meglepetés és a rémület okozta bénultság megakadályozta ezt. Ha üt, ha dulakodni kezdenek, ki tudja, mi történik még. Nincsen egy ilyen történetnek semmiféle tanulsága,mondta aztán a barátom.
A konyhai ablakra rácsot szereltetett, az elrontott zárat pedig beszögelték. Nem kell annyi fűszag. Nincsen tanulság, nincsen rosszkedv, legfeljebb holmi keserű íz, mintha a nyers, meszes falhoz ért volna a nyelve, azt nem tudná felöklendezni magából. Ám amit nem tud megérteni, nemcsak megérteni, de nem tudja sem elfeledni, se félretolni, az a lépések zaja. Az a hanyag, nemtörődöm magabiztosság, amivel az idegen begyalogolt a kanapéja mellé. Az, ahogyan nem is lopakodott. Hogy úgy sétált be, mint akinek minden mindegy. Mint akinek nem kell már figyelnie semmire, leszakadt a világról, nincsen benne se félelem se óvatosság. Mert, ismerte fel a barátom, abban a hanyagságban az mutatkozott meg, hogy milyen az, ha valakinek nincsen már semmi, de semmi vesztenivalója.
Milyen az, ha valakire rászakad a minden mindegy szabadsága. A semmit nem veszítés, és ezzel a semmit nem kockáztatás eszeveszett bátorsága. A semmivel nem számoló vakmerőség, amihez képest már semmi, de semmi nem számít. Nincsen félelem, nincsen megfontolás. És mi lesz azzal, aki ide jutott. Mi lesz, kérdezte a barátom. Mi lesz.
