Hiába a karmesterek és tenoristák iránti rokonszenv, ezek a hangok maradnak velünk a 2016-ból, ezek az elvékonyodó férfiordítások: „megadta, megadta, hát nehogy már kitalálja, hogy szélütést kapott valaki...” (Itt érezni, hogy Gundel Takács Gábor fejében is végigfut a józansági hullám, ez talán így mégis erős), „vagy huzatot kapott”. A közvetítők szidalmazása is a játékhoz tartozik, ki miért alkalmatlan, ki kit nem ismert fel, ki miért idióta. Gondolom, ezt ők is pontosan tudják, olyanok, mint a bírók, ha nincs baj velük, senki sem beszél róluk. Gondolom, azt is tudják, hogy az ő halhatatlanságuk ezekhez a sportolókhoz van odakötve, mindig Szepesi György beszél a 6:3 alatt, mindig Vitray Tamás mondja, hogy ússzál, kicsi lány, mindig Hajdú B. István könnytől fátyolos hangján hallgatják, hogy „Magyarország kettő, Ausztria nulla”. Ehhez képest csekélység, amit kapnak kocsmában, kommentben, családi körben a tévé előtt. Fontosabb talán, hogy az a mély értetlenség már nincs az emberekben, nem kérdezi senki, miért a teljes tájékozatlanságról és alkalmatlanságról szólnak a mondatok. Ennyit fejlődött a tévézés.
Ha belenézünk gazdagabb országok televízióiba, látszik, hogy a lemaradásunk körülbelül egy világverseny maradt, az megy most nálunk, ami másutt négy éve, szépen berendezett stúdióban beszélgetnek, elemezgetnek, visszajátszanak, megállítanak, belerajzolják a mozgásokat.
Másutt a show-elem már jóval erősebb, több a mozgás és a trükk a stúdióban, szórakoztatóbban kezelik az élet-halál harcokat, talán ott nem halál, csak élet. Mindenesetre tudják, a szünet és a meccs utáni tíz perc nem a pihenés ideje, éppen ellenkezőleg, akkor kell csak igazán dolgozni, hogy ottmaradjanak a nézők. Amíg a meccs megy, addig könnyű. Az M4-en ez a második vonal gyakorlatlanabb, kezdők próbálnak valamiféle törzsasztali csevegést indukálni. Ebben a szakkommentátorok azért kevesek, mert egyszerűen nincs szókincsük, a laikus elem pedig rendre alulteljesít. Vagy, mert nem mer laikus lenni, és a szakirányú dumálás fonalát veszi fel, vagy azért, mert megbénul, szégyenlősen bámul maga elé, mintha azért fohászkodna, hogy csak ne kérdezzenek tőle semmit. Alig hinném, hogy többen mennek moziba vagy színházba, ha látják, hogy Thuróczy Szabolcs megbutul, ha fociról van szó.
De az is biztos, hogy rossz a kiindulás, nem a kultúra játszik a sport ellen. 1986-ban Esterházy Péter azt írta a könyvembe a dedikáció dátumaként, hogy az orosz–magyar előtt néhány órával. Most nem tudom, mit írt volna bele, mert nem lehetett végigállni a sort. Jövőre pedig páratlan év van. Csak Wagner lesz, és nem fociznak közben.
