Születése idején a Csínom Palkó, amelyhez a szöveget Dékány András írta,
semmiféle ideológiai kételyt nem támasztott.
Nem csoda. A magyar–osztrák határon létesített vasfüggönnyel szinte egy időben jött létre. 1950. március 15-én Kossuth-díjjal jutalmazták az osztrák császárok és bérenceik elleni harcra buzdító darab első, rádiójáték változatát. Ezt a sikert természetesen követte a színpadi adaptálás. A kibővített művet 1951 februárjában nem is az Operettszínház, hanem az Operaház mutatta be, mégpedig az Erkel, illetve akkor még Városi Színház hatalmas nézőtere előtt.
|
Uniós pályázatra készülnek. Oszvald Marika, Kerényi Miklós Máté, Dancs Annamária...
Illyés Tibor / MTI |
A főbb szerepeket a kor sztárénekesei játszották: Sárdi János, Radnai György, Losonczy György, Maleczky Oszkár, Zentai Anna, Birkás Lilian, Fodor János, Tiszay Magda, Fekete Pál. Augusztusban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is előadták, itt Piperec bárót Rátonyi Róbert adta. És még abban az évben bemutatták Kecskeméten, Szolnokon, Szegeden, 1952-ben Győrben, később a tájoló Déryné Színház is játszotta, 1960-ban pedig a Szegedi Szabadtéri Színpadon is előadták.
A mű akkoriban bizonyára megfelelt a szocialista hazafiság minden ismérvének, hiszen Révai József pártkongresszuson méltatta, mondván: „Biztató jelenség, hogy megszületett az új magyar operett.”
Így természetesen a korabeli kritika is versengve állította a darabot a magyar zeneszerzők elé: „A Csínom Palkó sikere bizonyítja, hogy dolgozó népünk kedveli az új magyar zenét. Utat mutat a magyar zeneszerzők mindegyikének, akiknek a Kossuth-díjas Farkas Ferenc példáján meg kell tanulniuk, hogy olyan muzsikát alkossanak, amely közérthető, egyszerű, dallamos, népi – amely minden taktusában, minden dallamában a népé, a nép ügyét szolgálja.” – írta a Friss Újság 1951. február 28-án.
A Szabad Nép cikkírója pedig, bár kifogásolja, hogy mivel minden fontos akció a színfalak mögött történik, így nem érvényesül eléggé azok lelkesítő hatása, szintén úgy véli, a mű „példamutatás a múlt burzsoá-formalista béklyóitól most szabaduló zeneszerzőink egy része számára, akik még mindig lebecsülik a lírát. Ezúttal azonban mégis több drámai erőre lett volna szükség.”
És nem csak napilap-propagandisták írták lelkes dicshimnuszaikat.
A Színház- és Filmművészetben (a Magyar Színház- és Filmművészek Szövetségének folyóirata volt) a későbbi nagy tekintélyű zenetudós, akkoriban a Népművelési Minisztérium előadója, később osztályvezetője és főosztályvezetője, Ujfalussy József méltatta higgadtan, körültekintőn fogalmazott mondatokban az új daljáték érdemeit: „A mű megszületése fontos lépés volt azon az úton, amelyen a magyar zenekultúra a haladó nemzeti hagyományokon alapuló szocialista-realista zenei stílus kialakítása s az úgy nevezett komoly és könnyű zene közötti válaszfal ledöntése felé halad” – írja még a Kossuth-díjas rádiójátékra utalva.
Majd a színpadi változat és az előadás nagy erényeit és apróbb hibáit, következetlenségeit aprólékosan elemezve arra a következtetésre jut, hogy „a Csínom Palkó zenés színpadunk igen jelentős nyeresége. Helyes témaválasztás,
egészséges mondanivaló, optimista hang, jó szöveg és kitűnő szövegversek
jellemzik. Drámai felépítésének vannak gyengéi, de ezek az egész műhöz mérten nem esnek döntően latba. Legfőbb érdeme a zenéje. A nép-nemzeti hagyományok helyes felhasználásával, jó drámai és jellemzőkészséggel, közérthető és színvonalas, derűs hangvételével a magyar daljáték kitűnő alkotása.”
1973-ban film is készült az operettből Keleti Márton és Mészáros Gyula rendezésében, a forgatókönyvet Békeffi István írta. Ennek alkotói igencsak eleresztették a fantáziájukat, még Czinka Pannát, a híres hegedűst is szerepeltetik, aki történetesen éppen a Rákóczi-szabadságharc leverésének évében, 1711-ben született. Koháry grófot, az Újvárt védő labanc vezért pedig Márkus László ábrándos lelkű költőnek játssza, akinek semmi kedve sincs háborúzni.
Aminek van annyi történelmi alapja, hogy Koháry István, a következetesen és igen harcosan császárhű katona ifjú korában Thököly Imre fogságában töltött három éve alatt valóban írt a rablét fölött kesergő verseket. Megtörni és a maguk oldalára állítani azonban nem tudták a kurucok, ahogyan azt az operettben láthatjuk. A hős Béri Balogh Ádám azonban korábban valóban fölajánlotta szolgálatait a császárnak.
Oktalanság volna természetesen az operetten számon kérni a történelmet. Operettországnak nincsen történelme, nincsenek határai, nincsenek távolságok, idő sincs benne.
Az sem számít, csak érdekes, hogy a címadó nótában szereplő Palkó és Jankó valójában két ló, a csínom meg lóterelő kifejezés, amellyel gazdájuk, nyilván egy kuruc vitéz, szólongatta őket. Az meg magától értetődik, hogy a brutálisabb szakaszok nem kerültek bele az operettbe.
Hogy hangzana, ha a sok derék harcos a színpadon arra biztatná magát, hogy: „Az paraszt embernek / Fogd meg az szakállát, / Hajtsd el az marháját, / Verd pofon ő magát!” Az operettben csak mese van és ábránd. Mézeskalács, szerelem és diadalmámor. Bár mögötte mindig lapul valami rejtett sugallat. Sokszor frivol piszkálódás a közerkölcsökkel, a hivatalosságokkal, az általánosan elfogadott normákkal, de néha, általában diktatúrákban, éppen hogy a hivatalosságtól elvárt, igényelt, megkövetelt politikai manipuláció.
A szovjet érdekeket kiszolgáló Rákosi-rendszer harsány hazafiaskodással igyekezett elfeledtetni valódi természetét.
Ehhez legalábbis kapóra jött a bécsi udvar ellen küzdő kurucok harcának fölemlegetése, pláne egy olyan népszerű műfajban, mint az operett, amelynek dalait gyakran sugározhatta a rádió is. Könnyű volt, persze, a régieknek. Ma legalábbis úgy látszik. Egy olyan többé- kevésbé demokráciában, amilyen ma a mienk, egy kormányzati pénzek nélkül ellehetetlenülő intézmény nem lehet túl bátor, de nyíltan, harcosan gyáva sem.
Nem csoda, hogy Lőrinczy Attila forgatókönyvíró alapos, félénk körültekintéssel hajtotta végre az Operettszínház bátor vállalkozását. Ügyelt arra, nehogy szembekerüljön pártunk és kormányunk Európai Unióval kapcsolatos változékony politikájának bármely lehetséges árnyalatával. Az erősen túlméretezett keretjáték szerint uniós pályázatra készülve próbálják a Csínom Palkót. Ennek során néha emlegetik, hogy mit szólnak ehhez Brüsszelben, ahonnan a meghíváson és a pénzen kívül érkezik egy nem éppen magas rangú küldött is, aki azonban nem mond semmit, csak udvariaskodik.
Ezzel szemben bőven foglalkozik az előadás a színház belső viszonyaival, bár többnyire nem túl eredeti módon.
EU-követelményként állítja maga elé az átíró, hogy csak nyugdíjas és pályakezdő színészek vehetnek részt a produkcióban,
aminek következtében valóban régi, de ma sem kiöregedett sztárok néha a saját nevükön játsszák el a meglehetősen szokványos színházi intrikákat, ellenségeskedéseket, színpadi és családi perpatvarokat. Lehoczky Zsuzsa, aki különben az 1960-as szegedi előadásban is benne volt, kötekszik Kállay Borival, Oszvald Marika Faragó Andrással.
|
...Dézsy Szabó Gábor, Csere László
Illyés Tibor / MTI |
Mindehhez a darabbeli rendezőnek (Szabó P. Szilveszter) még sajátos víziója és mondandója is támad a darabbal kapcsolatban, a történelmi igazságot, a vereséget szinte nemzethalállá tágítva fejezné be az előadást, amihez még alkalmat is szolgáltatna az a valóban szellemes ötlet, hogy Förgeteg betyárvezér (Földes Tamás), aki tanító volt, mielőtt rablásra adta a fejét, amolyan független értelmiségiként kívülről támogatja a kurucokat, és folyton a haza sorsán kesereg. E szerint az előadás Förgeteg bús dalával és hullaheggyel érne véget.
Ezt azonban a társulat megakadályozza, a történelmi igazság fölött diadalmaskodik a sikervágy, nem marad el a boldog befejezés, sem a nótás-táncos finálé. Csak a probléma marad érintetlen: hogyan illeszkedik a szabadságharcos hagyomány, a harcias nacionalizmus az európai integráció folyamatába?
Kero, az előadás rendezője még a bemutató előtt azt nyilatkozta, hogy az előadást imádni fogják. Bizonyára így is lesz. A Budapesti Operettszínházban ez nem is lehet másként.
