Jeszenszky Géza – kicsit nagyralátó, többet és kevesebbet ígérő címmel – megírta külügyminisztersége történetét. Több mint húsz évet várt vele.
Ennek kétféle magyarázata lehet. Egy: a szerző bízik az idő érlelő erejében; kettő: kivárja politikai pályája végét, mert föltételezi, hogy annak az emlékiratai nem használnának. A második ok nagyon is valós lehet, az első nem. Semmi nyomát nem látjuk, hogy Jeszenszky bármi lényegeset másképp látna most, mint egykoron.
A magyar külpolitika történetével foglalkozó szakemberek számára ez igen hasznos könyv, részletes képet ad arról, hogy a külügyminiszter és a külügyeket tényleges irányító miniszterelnök mikor, miről, miként vélekedett, hol járt, mit írt és mondott.
A politikai memoárok szexepilje a kulisszatitkok föltárulása. Itt nem sok minden tárul föl. Két dolgot láthatunk a színfalak mögötti világból. Az egyik az, hogy mennyire nem volt hajlandó Európában lényegében senki támogatni azokat a kisebbségvédelmi, autonómiapárti normákat, amelyeket az Antall–Boross-kormány érvényesíteni igyekezett a magyar kisebbségek javára. Európa éppoly renyhének bizonyult a szomszédban uralkodó nacionalista rezsimek jogsértő gyakorlatának hatékony elítélésében, mint a Magyarországon uralkodó – Oslóban éveken át Jeszenszky által képviselt – jogsértő és nacionalista rezsim esetében.
A másik dolog az, hogy a külügyminiszternek mennyi baja volt a legközvetlenebb munkatársaival – Katona Tamástól Kelemen Andráson keresztül Szokai Imréig –, akik fúrták, faragták, elárulták őt, a helyére pályáztak vagy igyekeztek túlzásokba provokálni és úgy lejáratni a kormányt.
Emlékszünk, mekkora port kavart annak idején a Zwack-ügy. A washingtoni nagykövetnek kinevezett Zwack Péter, akinek személyisége és életműve a világmagyarság szempontjából nagyon udvariasan fogalmazva Jeszenszky Gézáénál nem kevésbé jelentős, lemondásra szólította fel a Horvátországba irányuló fegyverszállítást letagadó külügyminisztert. Ha hiszik, ha nem, erről egy árva szót nem olvashatunk a memoárban, Zwack két szót ér: „alkalmatlannak bizonyult”. Ez is sok ahhoz képest, hogy a Soros-afférról egy szó sincs.
Jeszenszky a vitákat jellemzően nem argumentatív, hanem affirmatív módon zárja le. Hogy miként cáfolhatta Jeszenszky „a valóságnak megfelelően”, hogy fegyvert szállítottunk a horvátoknak, amikor tényleg szállítottunk? Erre magyarázatot most sem kapunk, de ugyanazt a határozott állítást most is megkapjuk. Ugyanígy ismétlődik meg érveink érdemi számbavétele nélkül az elítélésünk azért, mert elvi és gyakorlati kifogásaink is voltak az ellen, hogy Magyarország különböző nemzetiségű polgárai által megválasztott miniszterelnök „lélekben” 15 millió magyar miniszterelnökének nevezze magát.
És a példákat még szaporíthatnánk Kis János érvek nélküli elmarasztalásával, a Varsói Szerződés fölszámolásával kapcsolatos kontrafaktuális antallista mítosz fönntartásával.
Antall „15 milliós” gesztusának, amellyel a miniszterelnökséget, vagyis egy állam kormányzását a magyar nemzet egészével kapcsolta össze, természetesen csak nemzetállami fölfogásban van értelme. Jeszenszky olyan pártok kötelékében szolgálta végig külügyminiszterként, ellenzéki politikusként, washingtoni majd oslói nagykövetként negyedszázados politikai pályáját, amelyek harcosan képviselték és képviselik most is a nemzetállami fölfogást, és kétségbe vonják a nemzetükhöz és a hazájukhoz való kötődését azoknak, akik ezt nem osztják.
Márpedig Jeszenszky nagyon nem osztja. Többször is visszatér rá, hogy a nemzetállam eszméjét mennyire meghaladta az idő, és lelkesen méltatja a „nemzeti” jobboldalon gyűlölt, októbrista, károlyista Jászi Oszkárt és az ő koncepcióját a „nemzeti szempontból semleges államokban” élő, egyenrangú nemzetekről.
Jeszenszky világosan jelzi, mennyire távol állnak tőle a KGB-kreatúrák előtt hajbókoló műnacionalisták, s milyen „életveszélyes illúzió” keleten keresni támogatást nyugati szövetségeseinkkel szemben.
Értjük, miért nem képviseli már Jeszenszky az Orbán-kormányt. Nem értjük, miért tette eddig.
