London sem marad Clapton-show nélkül: május 14-től hét alkalommal a Cream 1968-as búcsúkoncertjeinek is helyet adó Royal Albert Hallban játszik az az óriás, akit a Rolling Stone magazin minden idők második legjobb gitárosának választott. Az ezüstérem itt tényleg szépen csillog: a mezőny erősségére jellemző, hogy bizonyos Carlos Santana csak huszadik a listán. Az első: Jimi Hendrix. Mögötte azért vállalható a második hely...
Az indoklásban azt írták: Clapton szólói melodikusak és emlékezetesek, egyúttal annyira részei a daloknak, amennyire csak lehetnek. Maga a „Slowhand” (Lassúkezű) pedig annyira része a rocktörténelemnek, amennyire csak lehet. Becenevét még 1963-ban a Yardbirds-menedzser – nem mellesleg: a Rolling Stones hazai pályájaként emlegetett richmondi Crawdaddy Club-tulajdonos – Giorgio Gomelsky adta; akárhogyan számoljuk is, annak már ötvenkét éve. Noha fogalommá akkor még nem vált, Clapton egészen fiatalon nagy feltűnést keltett a zenei körökben, játékával és elhivatottságával egyaránt. A Yardbirdsöt két héttel azelőtt hagyta el, hogy a For Your Love a negyedik helyre került a brit toplistán, mert úgy vélte: a popzene fősodra túlságosan is magával ragadja a zenekart. Így igazolt át John Mayall Bluesbreakersébe, de az igazi nagy dobás az volt, amikor – Jack Bruce-szal és Ginger Bakerrel – létrehozta a Creamet. A trió alig két esztendeig működött, ezalatt azonban több mint 35 millió lemezt adott el, miközben Clapton a földkerekség legnagyobb hatású gitárosai közé lépett elő. Cimborája, Hendrix azt mondta róla: „Ő az a fehér ember, aki úgy játssza a bluest, akár egy fekete.” A Cream nótái közül a Sunshine of Your Love vagy a White Room ma is etalon; magunk közt bevallom, hogy én a Strange Brew-ért is odavoltam mindig...
A másik szupergruppot, a Blind Faitht 36 ezren várták a Hyde Parkban 1969-ben. Ám mire a rajongók elaléltak volna, az együttes már megszűnt. Azért akadt néhány botrány a „tiszavirág” alatt, a Madison Square Gardenben még a dobos Bakert is gumibotozta egy rendőr a zavargások közepette. Clapton élete amúgy is felkavaró volt a – saját kalkulációja szerint – négy számjegyű mennyiségű nővel; a legjobb barátja, George Harrison felesége iránt érzett, sokáig reménytelen, majd beteljesülő, de szomorú véget érő szerelmével; a heroin-, majd az alkoholfüggőséggel; vagy éppen azzal az indulással, hogy anyját a nővérének hitte, és a nagyszüleit gondolta a szüleinek. Pályáját gyakran kísérte zenésztársainak tragédiája, hogy aztán őt magát érje a legszörnyűbb csapás: 1991-ben négyéves kisfia, Conor kizuhant egy ötvenharmadik emeleti ablakból New Yorkban. A Tears In Heaven című ballada egyszerre szól a gyerekhez és – öngyógyító szándékkal – saját magához...
Ez is szólószám, mert Clapton 1970-től önállóan dolgozott, még ha egy időben állandó zenekara volt is a Derek és a Dominos. Felvételei közül klasszikussá lett – a többi közt – a Let It Rain, a Layla, az After Midnight, az I Shot the Sheriff, a Lay Down Sally, a Wonderful Tonight, a My Father’s Eyes, de a rá legjellemzőbb alighanem a Forever Man. Elvégre halhatatlan. Gitárjátéka igazodási pont a rhythm and bluesban, alapvetés a rock egyetemes történetében. Budapest nagy szerencséje, hogy 2006-ban a Sportarénában üdvözölhette – és főként hallhatta – a fenomént. A jegy 19 ezer forint volt, de minden pénzt megért. Egy évvel korábban, a négy estére ismét összeálló Creamnek a Royal Albert Hallban rendezett koncertjein többet kértek a belépőkért...
Addigra a sokszor szélsőségesen zilált művész megnyugodott: 2002-ben feleségül vette Melia McEnery grafikust, akitől három lánya született. (Az egyik éppen a Cream nagy visszatérésének az évében. Ám – big comeback ide vagy oda – a három lány az igazi krém.)
|
...és napjainkban
Lucas Jackson / Reuters |
Clapton nemrégiben azt nyilatkozta: „Mindennap, de legalább minden második nap játszom otthon.” Értsd: teljesen mindegy, hogy fellépésre készül-e vagy sem, folyton muzsikál. Azt nem merem írni, hogy gyakorol, mert mit tanulhatna még? Az ő játékát kellene oktatni, ha lehetne. Ám a pengetés professzora a muzsikus utódok tekintetében sem fél a jövőtől. Noha bevallja, nem sok mai zenét hallgat, úgy véli: „Mindig akad majd valaki, akinek nem számít, mennyi salak van... A gitárnak muszáj jó kezekben lennie.”
Mi mást mondhatna, nem igaz?
