Új kötet és még két hétig kiállítás is ünnepli Scheiber Hugót a Szent István körúton, Kieselbach Tamás galériájában. A gyors kezű zsenit sokáig alulértékelték, most újra felfedezhetjük festői erényeit.
Pesten mindenki ismerte „a festő piros képű köpcös alakját, ahogy szájából kilógó szivarral, örökösen izgatottan, nagy mappával a hóna alatt” kereste a vevőt – jellemzi Scheiber Hugót (1873–1950) monográfiájában Molnos Péter, kölcsönvéve Tersánszky Józsi Jenő találó szavait. Ez a jellegzetes kép rávilágít művészettörténeti megítélésének nagy ballasztjára: olcsón szórta szét a tehetségét. Molnos Péter szerint, aki a Scheiber-rajongó Kieselbach Tamás felkérésére kezdett az új monográfia megírásába, a mester körülbelül tízezer festményt és rajzot hagyott maga után.
Egyszerre két kézzel is képes volt rajzolni. Könnyű kézzel termelte a képeket, a napi megélhetési problémák miatt sietve, riporteri gyorsasággal készültek művei, s ezek sokasága alapján jó ideig alulértékelték a művészetét, meglehetősen felszínesnek tartva őt. A most megjelent terjedelmes kötet ezt kívánja cáfolni, megmutatva az életmű eddig kevéssé ismert csúcsait is.
Beszélni, írni állítólag nem tudott helyesen, mondataiban állandóan keveredtek a jól-rosszul ragozott magyar és német szavak, leveleit általában pincéreknek diktálta, különben a címzett nem tudta értelmezni, amit kapott. De ha ceruzát fogott, pillanatok alatt dobott fel a rajzlapra kubista, expresszionista, futurista, art deco vagy éppen teljességgel realisztikus stílusban bármilyen látványt. Köztük rengeteg pazarul őszinte önarcképet. Neki köszönhető például az egyik legszebb Babits Mihály-portré, amely látható is a kötet megjelenése alkalmából rendezett Scheiber-kiállításon a Szent István körúti Kiselbach Galériában. A húszas években esztergomi vendégeskedése alkalmából a festő kávéházi vitába keveredett, hogy a költészet vagy a festészet a könnyebb műfaj, s rajzversenyt rendeztek, ahol a jelen lévő költők is ceruzát ragadtak.
