Konigsberg és a halál – mozikban Woody Allen 49. filmje

Ha az a kérdés, miért szeretjük Woody Allent, akkor, azt hiszem, elsősorban ezért. Mert szeretnénk magunkra ismerni benne, mi is így akarjuk élni az életet, ha egyszer másképp nem lehet. Csinálni azt, amit szeretünk, ugrabugrálni szép színésznők körül, utasítani Scarlett Johanssont vagy Cate Blanchettet, gyerünk, még egyszer, ez így kevés. A rendezés boldogító szadizmusa. Közben megsokszorozhatnánk önmagunkat, vagy úgy, hogy fölpakoljuk saját személyünket a vászonra, ténylegesen odaállunk a kamera mindkét oldalára, egyszerre lenni teremtőnek és teremtettnek, vagy úgy, hogy megkérünk menő színészeket, játsszák most már ők el saját ifjabb karakterünket. Mi mást tehetne az ember, hogy megőrizze önmagát? Celluloidból piramist, van olyan tartós, mint a kőből készült.

Emma Stone, Woody Allen és Colin Firth a Magic in the Moonlight (Varázslat a holdfényben) forgatásán

Negyvenkilenc film, az már mindenre elég. Van közte Bergman-utánzat és Fellini-utánzat, van köztük örök klasszikus, amit mindig idéznek, van sima kis vicceske. Az a legjobb, hogy soha nem lehet felkészülni a következőre, látja az ember a lehetséges változatokat, a beégett témákat, de nem lehet tudni, hogy most mi következik. Kétségbeesés vagy sima komédia, vallomás, vagy krimi. Vagy sci-fi. Vagy húszas évek. Mintha egy nagy varrótű szaladgálna az életmű szövetében, egy szál eltűnik, hogy újra visszatérjen.

Nyilvánvaló a közelség az Annie Hall és a Manhattan között, mégis az egyik fekete-fehér, a másik meg telibelőtt hetvenes évek, teljesen más világ. Amikor azt hinnénk, hogy olyan egyszerű, telivér komédiát már nem forgat többé, mint a Fogd a pénzt és fuss!, akkor jön elő a Süti, nem süti. Harmincegy év telt el a két film között.

Az új film, a Magic in the Moonlight látszólag egyszerűbb eset, a bűvészvilághoz tér vissza, ahol legutóbb a Fülessel járt. Meg a húszas évekhez, ahol az Éjfélkor Párizsban közlekedett. Csak ott van közben az a szó is, hogy „magic”. Meg ott a legutóbbi film, a Blue Jasmin, ami A vágy villamosa átirata. És A vágy villamosában Blanche DuBois várja ezt a varázslatot. Várja, mondja vagy énekli André Previn operájában. Igen, ez ugyanaz az André Previn, akinek vezényletével a Rhapsody in Blue elhangzik a Manhattan elején, aki Mia Farrow férje volt Woody Allen előtt, akinek a nevelt lánya az a Sun-Yee Previn, aki most Mrs. Allenként éli az életét. Szóval: aligha véletlenül van ott az a szó. Talán ezért szeretjük a legjobban Woody Allent. Ezért a csodáért, amit nem szűnik meg várni, pedig öregszik, őszül, látom, hogy a bal szemével már nem is nagyon néz. Azt mondanánk, felelőtlenül, hogy nincs is ember, aki ennyire bele lenne zárva a világba, a saját világába, a munkájába, a rögbe, aszfaltba, betonba, közben meg az egész ember egyetlen várakozás, remény, egy kinyújtott kéz. Fogja meg valaki. Lehetőleg Isten.