Brnóban ugyanis nem félnek merészen, sőt már-már „vadul” tálalni a komolyzenét. Négy esztendeje például életnagyságú keménypapír Janacekek lepték el a város utcáit: a bátor kreatívok ugyanis hol a Beatles, hol Elvis, hol pedig – skandalum! – Marilyn Monroe és Pamela Anderson testére montírozták a komponista jól ismert fehér bajszos fejét. A siker frenetikus volt: nem akadt ember, aki ne akart volna a mókás installációkkal fotózkodni.
Igaz, a diktátorok testére photoshopolt műremekek azért sokaknál kiverték a biztosítékot. De legalább mindenki a fesztiválról beszélt – ez máris több, mint amit a komolyzenei rendezvénysorozatok többségének szervezői elkönyvelhetnek. Az idei, november végén zajló fesztivál „reklámarca” a fiatal Janacek volt, s bár ő jelentősen visszafogottabb látványt nyújtott Arnold Schwarzenegger olajozott testénél, azért mégiscsak vonzotta a tekintetet. Nehéz volt ugyanis eldönteni, hogy egy színházba induló hipszterről van-e szó, aki a 2014-es trendnek megfelelően búcsút intett a borotvájának, vagy tényleg egy XIX. század végéről származó felvételről ollózták ki az ominózus képet.
Janacek a cseh Bartók – talán így írható körül legjobban a zeneszerző jelentősége a cseh és az egyetemes zenetörténetben. Kocsis Zoltán úgy fogalmazott vele kapcsolatban: „téeszelnök-kinézet, kiáltó ellentét a fizikai megjelenés és a szellemiség közt, hihetetlenül egyéni hang (idősebb volt Mahlernél és mennyivel modernebb!), rövid motívumok egymás mellé rakása, egészen sajátságos architektónia.”
És valóban. a Dvoráknál vagy Smetanánál jóval nehezebben befogadható, excentrikus Janacek nem egykönnyen talál utat a szélesebb tömegekhez.
Persze, ez is könnyedén változhat. Amikor Murakami Haruki a Sinfoniettát tette meg 1Q84 című regénye főszereplőinek egyikévé, hirtelen megugrottak a lemezeladások. Janacek zenéje magyar fül számára – tán épp az említett Bartók-párhuzam és a komponista által használt népzenei motívumok okán – egy fokkal ismerősebbnek tetszik, mint tőlünk nyugatabbra.
Noha Janacek 1854-ben a morvaországi Hukvaldyban született, neve olyannyira összeforrt Brnóval, hogy az ember a várost járva lépten-nyomon a vele kapcsolatos emlékekre bukkan. A környék szobrászai valószínűleg már emlékezetből, csukott szemmel is bármikor legyártanak egy Janacek-emlékművet. Csehország második legnagyobb városában több iskola és egy színház is viseli a komponista nevét – valamennyien szerves részei a fesztiválnak, amely ezáltal szinte családias jelleget kap.
A legkisebb zeneiskolai tanulók idehaza szinte sosem hallható kórusműveket énekelnek. A 2010-ben alapított Janacek Zeneakadémia (JAMU) növendékei – akik között vannak előadóművésznek, musicalszínésznek, operaénekesnek tanulók – komplett operaelőadással készülnek. Megtehetik: az intézménynek saját, minden igényt kielégítő színháza van, amely a fesztiválon kívül is ellátja zenés előadásokkal a várost. A diákok emellett tanulhatnak itt zenei menedzsmentet (Magyarországon szinte ismeretlen fogalom), karvezetést, és ingyen használhatják az akadémia csúcstechnológiával felszerelt stúdióját.
Diplomájukkal együtt egy profi fényképportfóliót is kapnak – ennek legjobban sikerült képe bekeretezve az iskola falát díszíti. A magyar látogató számára a fesztiválnak egyértelműen az a fő tanulsága, hogy maroknyi ember lelkiismeretes munkájával csodákat lehet alkotni kevés pénzből is. Ennek a rendezvénysorozatnak a megszervezésén például mindössze öten dolgoztak. Ahelyett, hogy óriási költségekbe verték volna a várost és a Brnói Nemzeti Színházat, amely operaház híján az operajátszásért és a balettért is felel, apró, de értékes produkciókban, illetve vendégjátékokban gondolkodtak.
Janacek egykori lakhelyére az otthon még mindig illőbb kifejezés a háznál. Ha az embernek olyan szerencséje van, hogy más látogató híján egyedül bolyonghat a szobákban, bizonyosan az az érzése támad: a zeneszerző bármelyik pillanatban megjelenhet, talán csak a kert rózsáit ápolja éppen. A szobák pazarul felújítva, mégis korhű módon őrzik a komponista szellemét. A vitrinekben megcsodálhatók a jellegzetes, krikszkrakszos kéziratok, személyes használati tárgyak – csak legyen elég időnk végigbogarászni mindent.
Ahogy Janacek műveinek jelentős részét, úgy a kis házat is egyfajta spleen lengi körül. Az eredeti állapothoz képest az egyetlen változás a hol kiállítótérként, hol minikoncertteremként hasznosított szoba, amelyet az egykori étkezőből alakítottak ki. Alig néhány tucatnyian férnek el itt, de éppen ez kölcsönöz különleges, meghitt hangulatot a házi hangversenyeknek. Az idei fesztiválon a JAMU tanáraiból verbuválódott Janacek Fúvószenekar adta elő a komponista Ifjúság című fúvósszextettjét, valamint egy másik cseh zeneszerző, Josef Bohuslav Foerster fúvósötösét.
Bár az akusztika nem feltétlenül kedvez az effajta előadásoknak, az élmény mindenképpen páratlan: a segítségével elképzelhető, milyen lehetett, amikor a mester először hallgatta meg tanítványai előadásában egy-egy művét. Foerster kvintettje rá adásul – némi Smetana-utánérzéssel ugyan, de – igazán kellemes, könnyed darab. Azt sajnos nem sikerült kiderítenem, pontosan miért is nem hallhattuk idén a mester múzeumban álló saját hangszerét – vendéglátóim sejtelmesen annyit mondtak: a zongora eltört. Ilyen durva afterpartikat rendeznének a Janacek-házban egy-egy jól sikerült koncert után?
A körülbelül 380 ezer lakosú Brno óvárosa csodaszép, különösen karácsonyi díszkivilágításban. A petrovi Szent Péter és Pál-katedrális, illetve Spielberg vára gyönyörű – igaz, a kapucinusok kriptájában az embernek azért a torkán akad a cukrozott mandula, ha egyedül marad negyven múmiával. A Mies van der Rohe által 1929-ben épített Tugendhat-villa a Bauhaus építészet utánozhatatlan gyöngyszeme – annak azonban, aki nem eszmél időben, és nem foglalja le hetekkel az érkezése előtt belépőjét, esélye sincs bejutni.
A Janacek Színház előtt esténként mindig nagy a tömeg: mindenki a csodaszökőkútra kíváncsi, amely szivárványszínű feliratokat köpköd magából. Mi tagadás: jobban rá lehet flesselni, mint egy közepesen pszichedelikus rockzenekar videoklipjére. A kulináris élvezeteket keresőknek sincs okuk az aggodalomra: egy mesteri vadasknédliebéd során például már nem is tűnik olyan hülyeségnek számomra a taxis által felvetett reunió kérdése. A hangsúly persze mégis a fesztiválon van: a napi 2-3 koncert és opera bőven szolgáltat témát. Akad itt minden: fellép a legendás Kronos Quartet, láthatunk kortárs operát és performanszt is.
|
Az emlékház zongorája
Fotó: Jana Hallova |
„Halálra untam magam!” – fakad ki a rangos német operamagazin kritikusa a Makropoulos-ügy előadása után. „Érdekes, szerintem igazán izgalmas volt” – mondja a cseh kolléga. „Nekem tetszett, de semmi különös” – rántom meg a vállam. Másnap, a JAMU-ban előadott, Magyarországon a hetvenes évek óta nem látható A ravasz rókácska című opera után újfent egy kávézóban ülünk. „Nagyon élveztem – mondom lelkesen. – A gyerekek olyan fesztelenek voltak, olyan természetesen játszottak!” A németek egyetértően bólogatnak, ám két cseh szakmabeli csak mereszti a szemét: „Totálisan ötlettelen volt. Majdnem elaludtunk.”
Így vitatkozgatunk esténként, miközben a többiek jófajta morvaországi borokat kortyolgatnak – merthogy itt nem a sör dívik. Morvaország: borvidék, magyarázzák önérzetesen házigazdáink. A búcsúnapomon a grazi opera vendégjátékát, a Jenufát nézem. A zenekar magyar tagjaiba már előző este belebotlottam – szó szerint – a Janacek Színházban, az előadás azonban nem csupán a hazafias érintettség okán kiváló. Bár Peter Konwitschny rendezésével kapcsolatban (már nem először) marad bennem némi kétely, a pazar zenei és énekesi teljesítmény egészen lenyűgöz. Nem így a mögöttem ülő brit különítményt.
„Idióták! Ez nektek Janacek?” – kiabálja egy decens ötvenes hölgy a nyolcadik sorban, a Downton Abbey színészeit megszégyenítő kiejtéssel. „Drágám, ezek hülyék. Menjünk” – adja ki az ukázt férjének, akivel a kezdetek óta bérelt helyük van a fesztiválon. Távozóban még hallom, amint a BBC munkatársainak fejtegeti, hogy élete legborzalmasabb Jenufa-előadásán van túl. Hamarosan már isteni morva vacsora mellett hallgatom, ahogyan néhány fiatal cseh kolléga áradozik Konwitschny csodálatos, letisztult, hibátlan Jenufa-rendezéséről. Hiába, no. A kritika összetett műfaj. Kész szerencse, hogy a vadas és a knédli minden nézeteltérést elsimít.
