Olyan fantasztikus középhangokkal, olyan dús, izgalmas mélységekkel zárta a pályát, amilyennel kezdte. Túlélte, hogy ő ezer operaközeli kiskamasz első tapasztalata a nőiségről, igazolt, engedélyezett és mégis bűnös kaland, más, mint az első szerelem, titokzatosabb és tisztázatlanabb.
Megfeledkezünk róla, hogy aztán váratlanul eszünkbe jusson egy zűrös estén, egy ázott reggelen: Komlóssy a Carmenben.
Komlóssy a Székely fonóban. Kodály miatta írt még egy dalt az operába, mert épp olyannak képzelte a Háziasszonyt, és azóta minden énekesnőnek, aki erre a szerepre vállakozik, meg kell küzdenie Komlóssy Erzsébet emlékével.
Csak azért nem szörnyű a teher rajtuk, mert senki nem várja el tőlük, hogy győzzenek.
Mindenki a maga emlékeit sorolja a halálhírre. Amilyen Mrs. Quickly volt a tévében, ahogy dülleszteni tudta a szemét, vicces volt minden mozdulata, egész lénye.
Pedig nem a humora miatt lett kedvenc. Nekem egy régi, fekete-fehér Amneris a kedvencem. Kleopátra frizurával, mint Liz Taylor a filmben. Ragyogóan énekel, de az arcjátéka az igazán kifejező.
Nincs benne semmi királynősködés, az olasz színésznők mimikájával dolgozik, itt vagyok neki, teljes szépségemmel, gazdagságommal, és nem én kellek.
Reménytelen helyzet, de még ebben a reménytelenségben is annyi büszkeség van, annyi értetlenség, öntudat, hogy az ember megérti: csak a beteljesületlen szerelem az igazi szerelem.
A mezzoszopránok nem szoktak meghalni. Komlóssy Erzsébet halhatatlan.
