A pozsonyi vár udvarán egészen mást láthatunk Peter Mankovecky rendezésében. A posztmodernnek és posztdramatikusnak nevezett kor és stílus élvezetes parádéját. Sőt paródiáját. Cirkuszba helyezik a történetet. Nemcsak azzal, hogy a komikus figurák piros pingponglabda orrot viselnek, de egyéb cirkuszi kunsztokkal is.
A szolgák bohóckodása mellett légtornászgyakorlatot is bemutat az egyik hölgy, mások zsonglőrmutatványt imitálnak, botra erősített tányérokkal játsszák az egyensúlyozás bravúrját. Ők szolgáltatják a zenét is, amely hol csak a játékot színezi, hol a brechti stílust idéző dalbetéteket kíséri.
A ruhák is keverik a történelmi viseleteket a maiakkal és a cirkuszi jelmezekkel. A porondot balról lent egy fél ló, jobbra fent egy fél angyal foglalja sejtelmes keretbe. Nem tudni, mit, de azt erőteljesen sugallják. Középen hatalmas aranykarika emlékeztet örök jelképként a szerelemre és szolgál trapézként a tornamutatványokhoz.
A főszereplő az egyik bohóc-szolga, önálló magánszámokkal, aktualizálásokkal dúsítva a szöveget. Akár egyedül is betölt egy estét, erős jelenléte magára vonja a néző szemét, megragadja (és elhomályosítja) az elméjét. A kábulatból ébredve aztán nem sokra emlékszünk. Nem állítom, hogy a játék humorának sok köze van a nem túl épületes történethez, amelyet a még pályakezdőnek tekinthető szerző a maga korában népszerű, hogy ne mondjam, agyonkoptatott motívumokból rótt össze.
Shakespeare: A két veronai nemes
