Kokárdák és őslények

MAGAZIN:  Költők, irodalommal foglalkozó emberek szervezték a forradalmat 1848-ban. Ezt ma is elképzelhetőnek tartják?

GÁCS ANNA: Én nem szeretnék forradalmár lenni, de ez a hagyomány – a bölcsészek, értelmiségiek aktív politizálása –még mindig meglepően erős Magyarországon. Ha megnézzük az elmúlt húsz évet, a politikusok között továbbra is eléggé sok a bölcsész, és a civil aktivisták között is van jó néhány költő, író, irodalmár.

SZILÁGYI ÁKOS: A polgári nemzetekben a literátoroknak meghatározó szerepük van a felnőtté válás eszmei előkészítésében. Az 1789-es francia forradalom a francia nemzet születési aktusa, amely a felvilágosodás írói, gondolkodói nélkül nem történhetett volna meg. A németeknél a politikai nemzet létrejönni nem tudása miatt kialakult a nyelvnemzet koncepciója.

MAGAZIN: Ha forradalmárok nem akarnak is lenni, az aktív értelmiségi szerepet mindketten vállalták, többször felszólaltak például tüntetéseken. Miért érzik ezt fontosnak?

GÁCS ANNA: Én egy lassan régimódinak tűnő értelmiségi ideál szerint próbálom elképzelni magam, olyan valakiként, aki a szakmáján kívül komolyan érdeklődik a közélet, a demokrácia kérdései iránt. A tüntetéseken felszólalásnál mindig van valamilyen aktuális kiváltó ok, ami az én esetemben elsősorban az oktatáspolitika. S biztosan van ebben valamilyen pedagógiai szándék is, hogy annak a néhány száz vagy néhány ezer tüntetőnek azt tudjam mondani: igenis fontos ilyen értelemben állampolgárnak lenni, amikor nemcsak a szűkebb környezetével foglalkozik az ember, hanem azon is folyamatosan gondolkozik, hogy milyen a demokrácia, a köztársaság, amelyben él.

Teknős Miklós

MAGAZIN: Mitől régimódi ez a szerepfelfogás?

GÁCS ANNA: A rendszerváltás évében lettem nagykorú, és a velem egyidősekben még van valamiféle pátosz a politikával kapcsolatban. Annak idején át lehetett élni azt az értelmiségi, állampolgári szerepet, hogy az ember tanúja valaminek, sőt, az idősebbek a formálói is, van tehát felelősségük abban, hogy milyen ország jön létre. Úgy látom, ez a pátosz radikálisan csökkenni kezdett a fiatalabb generációkban. A közelmúltbeli diáktüntetéseket persze nálam sokkal fiatalabbak szervezték, és nekik nyilvánvalóan hasonló ideáljuk van a politizálásról. Ám megerősödött a hozzáállás, amely nem hajlandó elfogadni, hogy a politika állandóan belegyalogol az életünkbe, és olyan nyugati ideált tart szem előtt, amelyben a karrier nem kapcsolódik össze morális és politikai kérdésekkel.

SZILÁGYI ÁKOS: Csakhogy ebben a nyugati modellben azt is látjuk, hogy ha a kormány olyat csinál, ami a szabadságszerető embereket kihozza a sodrukból, akkor pillanatok alatt az utcán van akár több százezer tiltakozó. Ez nem egyszerűen a baloldal, ezek többnyire civil tüntetések, a polgárok ilyen szinten részt akarnak venni a politikában.Magyarországon viszont a rendszerváltás óta felnőtt generációk úgy tapasztalják, hogy a tiltakozásnak semmi értelme, az egyetlen lehetőség a kivonulás, az ország elhagyása. Ezzel elhagynak mindenfajta politikai tevékenységet, mert azt érzik, hogy abból jól nem tudnak kijönni: az egzisztenciális kockázatnak semmi értelme, változást egy nem demokratikus rendszerben tiltakozással nem lehet elérni.

MAGAZIN: Önök is gondoltak már a kivonulásra?

SZILÁGYI ÁKOS: Sosem voltam képes kivonulni, elhagyni az országot. Régebben a családi, a nyelvi-kulturális beágyazottság miatt, ma már az életkor miatt is. Nem tudnám sehol újrakezdeni az életemet, és ennek semmi értelmét sem látom. Nincs bennem sajnálkozás, hogy másutt bezzeg hol tartanék; tudom, hogy mindenütt légüres térben találnám magam. Sorsként élem meg az itt maradást, az én helyem a földkerekségen itt van. Patetikusabban fogalmazva, a kivonulás azt jelenti, hogy felmondom az erkölcsi köteléket, amely a múlthoz fűz: ez az elődök iránt megnyilvánuló hála. Tartozom a múlt felé, adósa vagyok a múltnak. Március 15. megünneplése évről évre – ez is a múlt iránt érzett tartozás folyamatos törlesztése. Megmelengeti az ember szívét, ha Arany Jánosra, Petőfi Sándorra vagy Kossuth Lajosra gondol. A jövővel pedig a felelősség köt össze. Bármiféle közéleti tevékenység egyetlen értelme a felelősség: felelős vagyok azért, ami itt történik vagy szeretném, ha történne.

GÁCS ANNA: Persze hogy gondoltam a kivonulásra. Tanítottam Londonban magyar lektorként, akkor például, ha úgy alakult volna, szívesen maradtam volna hosszabban. De bizonyos élethelyzetben és bizonyos életkor után az ember már csak úgy tud elmenni, hogy iszonyatosan nagy dolgokról kell lemondania. Biztosan van olyan helyzet, amelyben valakinek úgy kell döntenie, hogy akkor is elmegy, ha fel kell adnia mindazt, amivel addig foglalkozott – például azért, hogy a gyermekei egy jobb világban éljenek. Sokan hoznak ilyen döntést háborúk idején, és sokan hoztak 1956-ban. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet: nem érzem, hogy ez ma indokolt lenne.

MAGAZIN: Egyetemi oktatóként hogyan látja, a felsőoktatásra is ráférne egy forradalom?

GÁCS ANNA: Igen, nagyon ráférne…

MAGAZIN: Egy 2012-es tüntetésen azt monda: „Az egyetem történik az utcán.” Még mindig ott történik?

GÁCS ANNA: Úgy tűnik, hogy nem, most viszonylag nagy punnyadás van. Nem mintha bármi megoldódott volna az eredeti problémák közül. A diáktüntetések idején úgy tűnt, hogy a különféle felsőoktatási szereplők képesek együtt fellépni. Ez nem tartott néhány hétnél tovább, és aztán mindenki újra belekezdett a saját kis játszmáiba. Nem feltétlenül a forradalom a megoldás. Jó volna, ha egyre többekben tudatosulna, hogy rossz irányba mennek a dolgok, és egyre többen hajlandók lennének legalább megszólalni, hogy eddig és ne tovább. Ami miatt az igazi ellenállás nem alakul ki, az egy nagyon rossz magyar tradíció: a kijárásos rendszer. Az a vezetői kultúra, amely mindig többet remél attól, hogy közvetlenül a hatalommal köt háttér-megállapodásokat, ahelyett hogy a természetes szövetségesekkel fogna össze.

MAGAZIN: Mint közíró, törvényszerűnek tartja, hogy a kultúrába és az irodalomba is beszivárogjon a politika?

SZILÁGYI ÁKOS: Az irodalomban sokan ösztönösen utálnak mindent, amihez a politikának köze van. Az a politika, amely a pártok harcával, az osztogatás-fosztogatással áll összefüggésben, engem is hidegen hagy. Ami elhangzik vagy történik, időben és térben tágabb kulturális összefüggésrendszerben érdekel, és azt hiszem, ez az igazi politika. Miért így történt, mi a jelentése, van-e benne valamilyen törvényszerűség? Az én feladatom ezt kideríteni és leírni, bár az újságolvasó és szövegeket értelmező közönség egyre szűkül. Egyébként a nemzedékemből a többségünk XIX. századi műfajokban gondolkodik. Én is XIX. századi nyelven írok, akkor is, ha közben használom a mai szlenget. Az eszményeim ma is Petőfi vagy Kosztolányi. Ez anakronizmus, tudom, hogy egy őslény vagyok. Szerintem az Élet és Irodalom az első oldalától az utolsóig a XIX. század. Na jó, a XX. század közepe.

GÁCS ANNA: Lehet, hogy Ákos őslénynek tartja magát, de ez az igazán trendi, amit ő csinál. Előadja a saját verseit, márpedig az élő versmondásnak – és ezen keresztül a költészetnek – elképesztő fellendülése van. Divatba jött a slam poetry, és tömegtüntetéseken is elszavalt, elénekelt versek hangzanak el. Az új őrület az interneten, hogy amerikai filmek kivágásaira tesznek rá klasszikus magyar szavalatokat. Tehát csak félig igaz, hogy a szöveges információk háttérbe szorulnak. Az írott és az előadott költészet is új életet él, és külön érdekesség, ahogy mindez összekapcsolódik a politikával.

MAGAZIN: Tanult-tanított mindkettőjük esztétikát. Milyen szerepe lehet az esztétikának a mai magyar közéletben?

GÁCS ANNA: Ha tágan értelmezzük az esztétikát, akkor a művészetekre való reflexiót jelenti: egy adott korszakban a művészetnek mi köze a tradícióhoz, a társadalomhoz. A mindennapjainkat érintő helyzetek kapcsán újra és újra előjönnek esztétikai kérdések, például a Magyar Művészeti Akadémiánál. Kinek, milyen felhatalmazással van joga dönteni arról, hogy mi számít művészetnek és mi nem? Vagy gondoljunk az emlékművitára, amely jól mutatja, hogy az esztétikai kérdések sokszor nem választhatók el társadalmi és politikai kérdésektől.

SZILÁGYI ÁKOS: Mindig is nagy világértelmezési keretnek tekintettem az esztétikát, amely nemcsak a művészi szép, az esztétikum mibenlétével foglalkozik. A világ legszörnyűbb eseményei, cselekedetei történelmileg vagy erkölcsileg felfoghatatlanok, csakis esztétikai szempontból lehet megérteni őket. Talán erkölcsileg értékelem a balesetet, amikor odacsődülök? Nem, hanem esztétikailag: az érzéki, felcsigázó, rendkívüli elem érdekel. Kertész Imre írja a Sorstalansághoz fűzött megjegyzéseiben, hogy a valóság csak az esztétikai képzelőerő révén fogható fel. Nem lehet, nem tudunk beszélni róla.