– S mit vállalt ebből?
– Mindent. A részleteket nekem kellett kitalálnom: azt is, hogy kit kérjünk fel és hogyan nézzen ki a repertoár. Olyan embereket kerestem, akiket a kultúrák közötti közvetítés érdekelt, akik többféle dolog összehozása iránt fogékonyak elsősorban. Csomó egyébként nagyszerű zenész, aki csak egyetlen műfajban vagy hagyományban érzi magát otthon, nem jött szóba. Mi, akik végül összejöttünk, nagyon különbözünk egymástól, a tangó, a klezmer, az örmény, a cseh és arab népzene, a dzsessz, a rock, a kísérleti zene szerepel ki-ki repertoárján: azaz mind a világzene és a kortárs zene metszéspontjában állunk.
– Úgy, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól jönnek.
– A nemzetközi kavalkádból leginkább én lógok ki harmadik generációs amerikai család sarjaként, aki gyerekként nem sokban különböztem amúgy magától értetődően zsidóként a többi gyerektől, kamaszként a többi hippitől. Nem volt természetes közegem a zsidó hagyomány, amellyel most foglalkozom. A dédszüleim jöhettek Odessza és Kijev környékéről, de erről is leginkább mostanában tudok meg egyre többet. Tavaly nyáron voltam először Odesszában egy másik projekttel, akkor közölte velem a mamám, hogy onnan származunk. Egy parkban zenéltünk, klezmert, és több száz odacsapódó bámészkodó az unokát sétáltató nagymamától az utcai alkoholistáig és a punkig elkezdett táncolni. Valamiféle néptáncelemekkel vegyített táncot, mert felismerték itt-ott a saját dallamaikat, motívumaikat. Ezt a megélt multikulturalitás nagy pillanatának éreztem.
|
Frank London, a New Yorki-i trombitás most tudta meg: a dédszülei Odesszából jöttek
franklondon.com |
– Hogyan állt össze a repertoár?
– Nem volt egyszerű felépíteni a dolgot, nehéz volt megfelelő forrásokat találni hozzá, kikutatni, miből dolgozhatunk. Nem akartuk a Szól a kakas márt játszani, nem mintha ne volna csodálatos, de azt nélkülünk is ismerik. A liturgikus zenétől a hászid nigunokon át a Csárdáskirálynőig terjedő skálán mozgunk.
– A Csárdáskirálynőig?
– Az operettet gyanús, giccsbe hajló műfajként lenézik. De nem véletlenül vált elsöprően népszerűvé, hihetetlenül kikalapált zenei forma, remek ötletekkel, sőt merész viccekkel is meg lehet tölteni. Brecht jól tudta ezt. Kálmán Imre, a Csárdáskirálynő alkotója Hitler kedvenc zeneszerzője volt különben, állítólag tiszteletbeli árjává akarta fogadni, de Kálmán elutasította a „megtiszteltetést”. Nem volt könnyű összerakni, de volt kikhez fordulnom tanácsért. Bob Cohennel, a New Yorkban élő magyar gyökerű klezmerzenésszel 35 éve barátok vagyunk, én hippi voltam, ő meg rasztafári, amikor megismerkedtünk.
Továbbá Marton László világzenei újságírót is a szocializmus összeomlása körüli idők óta ismerem, az a felszabadulás időszaka volt a zsidó zenei kultúra számára is. Talán 1990-ben lehetett Pesten egy klezmerkoncertünk, hihetetlen energiák szabadultak akkor fel, a végén sírva odajött hozzám – aki még nem voltam 30 – egy ember, hogy megköszönje, amit tanítottunk neki, hogy a zsidóság azt is jelentheti, hogy az ember csak úgy jól érzi magát. Nekem, New Yorkban felnőve, ez magától értetődő volt.
– Az emlékévnek vége. Ez lesz az utolsó koncertjük?
– Péntek este már a Párizsi Magyar Intézetben zenélünk. Talán feltűnünk még Pesten az idei Womex világzenei vásáron és lehet, hogy a Zsidó Nyári Fesztiválon is. Mindent elkövetek, hogy minél több fesztivál figyelmét felhívjam erre a kivételesen értékes együttműködésre. Ez a történet talán csak most kezdődik.
