„Oszi bácsi” olyan néptanító volt, amilyenek Móra Ferenc írásaiban szerepelnek. De nemcsak „lámpás” és emberséget sugárzó példakép, hanem módszertani újító, a tehetségközpontú oktatás tudatos és eredményes gyakorlója. Az iskolába visszajártak találkozóra az egykori tanítványok.
Noha az 1970-es, 80-as években úgy tűnt, a tanyavilág elnéptelenedik, ez nem következett be. Sőt, a rendszerváltozás után újabb kirajzás indult: elszegényedő családok, akik a falusi, városi otthonukat képtelenek voltak fenntartani, a külterületi tanyavilágban tudtak csak ingatlant vásárolni maguknak.
|
A hajdani tanulók és tanítójuk – képünkön Turcsányi László – megmentenék, a tulajdonos eladná az immár műemlék tanyasi iskolát
Koncz György |
A rendszerváltozáskor egy ideig úgy volt, hogy mivel 28 kisgyerek él a környékén, legalább az alsó tagozaton újranyílhat az iskola. Csakhogy közben, 1989-ben a kisszállási községi tanács eladta az iskolaépületet Veres Antalnak, aki akkor néhány éve már bérlőként lakott a tanítói lakásban. Ugyanabban az évben alakult meg a Kisszállás Négyestelepi Közművelődési Kör az utolsó igazgató-tanító, Turcsányi László elnökletével. A többi közt az iskolaépület megmentését tűzték ki célul, és 1990-ben pert indítottak azért, hogy annak tulajdonjoga kerüljön vissza a kisszállási önkormányzathoz.
– Azzal vádoltak, hogy megvesztegettem az akkori tanácselnököt, és kótyavetye áron vásároltam meg az épületet – mondta erről Veres Antal. A civil szervezet tagjai úgy tudták, mindössze 300 ezer forintot fizetett a tanítói lakásért és az iskolaépületért, ami akkor is nagyon alacsony ár volt. Igaz, abban az időben minden állami és önkormányzati tulajdont igen olcsón adtak el a benne lakó bérlőnek. Veres Antal most azt mondta nekem: sokat költött rá, mire lakhatóvá tették, és tényleg az ő tulajdonába került. Az iskola valójában nem is kellett neki, csak a tanítói lakás, de az önkormányzat akkori vezetője mindenáron szabadulni akart tőle. 1995-ben zárult le a per, amely megerősítette Veres Antal tulajdonjogát.
Veresnek 2003-ban meghalt a felesége – a férfi ezt követően elköltözött a tanítói lakásból. Egy ideig gyakran visszajárt, a kutyáit is ott tartotta. Később is gondot viselt a házra. Ha elmozdította a szél a cserepeket, megigazította, rendben tartotta az udvart. Megpróbálta eladni az épületet, de nem sikerült. Másfél évtizedes tetszhalott állapot után, 2010-ben újraalakult a Négyestelep múltját őrizni, jövőjét fenntartani igyekvő civil szerveződés – ezúttal Kisszállás Négyestelepi Főnix Egyesület néven.
A civil szervezet egyik legaktívabb tagja a Halas Bagger Kft. ügyvezetője, Tanács Miklós lett, aki vállalkozóként többet tudott segíteni. Mivel Veres Antal el akarta adni az iskolát, más pedig nem vette meg tőle, kölcsönösen azzal próbálkoztak, hogy vegye meg a Főnix egyesület. Készült egy ingatlanértékelés, hétmillió forintra taksálták az árát. A civileknek nem volt ennyi pénzük, a kelebiai vadásztársaság viszont érdeklődött. Veres Antal azt mondta: nyolcmillióért odaadja nekik – a vadászok nem tárgyaltak vele tovább.
A Főnix hétmilliót sem tudott adni érte. Elérték, hogy közhasznúvá minősítették az egyesületet, így az idén már lehet a számlájára utalni a személyi jövedelemadó egy százalékát. Ám ez nem sok pénz, mert a tagok 85 százaléka nyugdíjas. Így nem pártolták Veres Antal javaslatát, hogy ha tényleg 300 tagjuk és szimpatizánsuk van, ahogyan Turcsányi tanító úr mondja, akkor adjon be mindegyik 20-30 ezer forintot, és máris megvan a vételár.
Ennek ellenére abban maradtak, hogy az egyesület megpróbálja összegyűjteni a pénzt. A civilek bérelték az épületet, bár csak a találkozó idején fizettek, egy alkalommal. Vállalták, hogy rendben tartják a házat is, az udvart is, de többnyire ennek sem tettek eleget. Kiállítási tárgyakat gyűjtöttek össze, 2011-ben, az iskola felavatásának 80. évfordulóján Szeret találkozót rendeztek, amelyre az ország minden részéből összegyűltek az egykori tanyai diákok. Nemrég meghalt azonban a vállalkozó, aki a legjobban tudott bánni a pénzzel.
A civilek így is sokat dolgoztak a négyestelepi temető, a kereszt és a stációk felújításán. Veres Antal közben árulta az iskolát. Volt is érdeklődő: az egyik lovardának keresett megfelelő épületet, a másik kacsatelepnek, ahová éppen jó lett volna keltetőnek az egybenyitott két nagy tanterem. Turcsányi László, a Főnix egyesület elnöke végig úgy vélte: a kisszállási önkormányzat követte el az eredeti bűnt, neki is kellene visszavásárolni az iskolát. A tanító úr nekem is azt mondta: ő mint néptanító arra esküdött föl, hogy védjen és támogasson mindent, ami népi.
A nép érdeke, vagyis a közérdek az ő esküje szerint előbbre való, mint a magánérdek, vagyis hogy Veres Antalnak hét-nyolcmillió forintot kelljen fizetni azért, hogy visszaadja az iskolát, amely olcsón hullott az ölébe. Veres viszont azt mondta, jogerős bírósági döntés van róla, hogy jogszerűen szerezte a tulajdont, és szabadon rendelkezhet vele. Veres nem tudta eladni az épületet istállónak vagy kacsakeltetőnek sem. A Főnix egyesület döntéshozói azonban tartottak tőle, hogy előbb-utóbb akad vevő, ha másra nem, hogy lebontsa, és a bontott anyagot értékesítse.
Ezért az egyesület nevében közérdekű bejelentést tettek a Bács-Kiskun Megyei Kormányhivatal Építésügyi és Örökségvédelmi Hivatalánál, hogy az iskolát nyilvánítsák védett építészeti örökséggé. Időközben a hosszú nevű hivatal helyébe másik hosszú nevű hivatal – a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ – lépett, és műemléki értékként nyilvántartásba vette a templomiskolát.
– Csakhogy nekem erről az egész kezdeményezésről elfelejtettek szólni! – emelte fel az ujját Veres Antal.
– Most nem rendelkezem szabadon a tulajdonom felett, mert fölkerült a védett műemlékek listájára.
– Bármikor bárkinek eladhatja. Csak a vevő nem változtathatja meg a homlokzat, az ablakok és a tető formáját – érvelt Nikowitz Oszkár, az egyesület titkára, a legendás tanyai tanító fia, akiből diplomata lett, nyugdíjba vonulása előtt Magyarország belgrádi nagyköveteként dolgozott.
– Micsoda törvény az, hogy valaki más az én házamat műemlékké nyilváníttathatja, és én nem tehetek ellene semmit? Ki veszi meg ezt a házat ilyen kötöttségekkel? – kérdezte Veres Antal.
Meg is romlott emiatt a viszony. A tulajdonos kicserélte a zárat az ajtókon, felszólította az egyesületet, hogy vigyék el onnan a padokat, az oltárképet, a kiállítási tárgyakat. A 2015. június 27-re meghirdetett Szeret találkozót is el kellett halasztani emiatt. Ültünk a vitázó felekkel a hűvös templomiskolában, és úgy éreztem: ez a konfliktus talán még Magyarországon is megoldható. Nem kell hozzá kiforgatni a tulajdonost a tulajdonából, nem kell az oltár helyére kacsakeltetőt állítani, meg lehet egyezni.
Hiszen egy olyan országban, ahol a közoktatás legfőbb intézménye Klebelsberg Kunó nevét viseli, miért is ne lehetne a Klebelsberg által építtetett négyestelepi templomiskolából a klebelsbergi oktatáspolitika múzeuma, tanyai közösségi ház, istentiszteletek és csocsóbajnokságok helyszíne, idegenforgalmi látványosság, továbbá jelkép, hogy megfelelő oktatással micsoda társadalmi felemelkedésre nyílik lehetőség. Divatos kifejezéssel úgy mondanák: ez egy igazi winwin típusú játszma! Hiszen a politikusok naponta emlékeztetnek rá, hogy a következő években az európai uniós támogatásból százmilliárdok jutnak például a vidéki örökség megőrzésére.
– No de ki veszi meg tőlem az iskolát, mikor és mennyiért? – tért vissza a problémájához Veres Antal. – Senki sem tud válaszolni. Az egyesületnek nincs pénze. Azt ígérték, elmennek az egyik országgyűlési képviselőhöz, elmennek Lázár János miniszterhez. De azt nem hallottam, hogy bármelyik is segített volna.
Kispál István, Kisszállás polgármestere is szeretné megoldani a kérdést, de nem tudja, hogyan.
– Valóban kértünk segítséget Lezsák Sándor parlamenti alelnöktől, a tanyai iskolák nagy pártfogójától, de nem ígért semmit – mondta telefonon a polgármester. – Saját erőből az önkormányzat sem tudja megvenni az ingatlant. Felújításra tömérdek támogatás volna, de vásárlásra nincs egy forint sem.
– Ez a terem tele volt, amikor én ide jártam iskolába – mondta Balogh Veronika, a Főnix egyesület tagja. – Azt látom, hogy most újra olyan szegény társadalom alakult ki errefelé, amilyenek mi voltunk annak idején. Mennyire jó érzés volt, hogy itt ez a közösségi hely, egy jó tanító, aki szerette ezeket a szegény gyerekeket, tanította és fölemelte őket.
