A Klebelsberg-éra fejlesztéseinek nagyon részletes leírásával és banális apologetikával lefedezi magát, miközben alaposan kiábrándítja a demokrata olvasót a grófból. Megtudjuk, hogy Klebelsberg tisztában volt vele, milyen tragikus következményei lesznek a radikális földreform elmaradásának, mégis teljesen behódolt Bethlen (és Horthy) földreform-ellenességének, s belügyminiszterként szigorúan büntetni rendelte a „földreform-demagógiát”, vagyis annak a követelését, minek szükségességével maga is tisztában volt.
Megismerjük a kétszínű Klebelsberget, aki a Pesti Izraelita Hitközségben arról szónokol, hogy mindig is ellenezte a numerus clausust, a Bethlennek írott levelében pedig leszögezi, hogy ha meg is kell változtatni nemzetközi nyomásra a numerus clausus törvényt,
„nem azért, hogy a zsidó egyetemi hallgatók ezreit megint nyakára bocsássuk a nemzetnek”,
s ő tudja, mit kell tenni, hogy „az intézmény lényegét megmentsük”.
Belügyminiszterként az volt a legfőbb feladata, hogy kiszolgálja azt az elitista „demokrácia-értelmezését”, mely „szemben állt az 1918 után egész Európában érvényesülő folyamattal, amely a választójog fokozatos kiterjesztését, általánossá, egyenlővé és titkossá tételét biztosította”. Az ő nevéhez fűződik az a kormányrendelet, melyben „visszaállították a nyílt szavazás – Európában akkor már példa nélküli – intézményét”, mégpedig törvénytelenül, hiszen „a választójogról kizárólag a parlament hozhatott (volna – R. S.) törvényt”. Klebelsberg csak azt sajnálta, hogy a nők választójogát nem lehetett teljesen eltörölni, mivel ő azt hevesen ellenezte.
A kultuszminiszter a centralizáció és a kézi vezérlés híve volt, s nem épp az autonóm intézményeké.
„A miniszter nem volt igazán eredeti gondolkodó”, írja Ujváry. A saját neve alatt megjelent írásokat nem feltétlenül ő írta, hanem például Magyary Zoltán, aki az egyiket később a saját neve alatt is kiadta. Ha eredeti nem is volt a gróf, de hiú az nagyon. A kortársak szerint szinte gyerekesen, nevetségesen hiú, amivel olykor diplomáciai bonyodalmakat okozott.
A nevéhez kötődő fogalmak, a kultúrfölény és a neonacionalizmus, ahhoz a szociáldarwinista meggyőződéshez kapcsolódnak, hogy a nemzetek szükségszerűen állandó küzdelemben állnak egymással, az egyiknek győznie, a másiknak veszítenie kell, s a jogunkat arra, hogy a történelmi Magyarország területén a magyarok uralkodjanak a többi nemzet felett, azzal ismertethetjük el, „hogy mi nagyobb, értékesebb kultúrát tudtunk ezen a helyen kifejteni, mint azok a népek és államok, melyeket az antant a mi rovásunkra” tett nagyobbá.
Ami pedig a neonacionalizmust illeti,
„tagadhatatlan, hogy Klebelsberg számára részben Mussolini Olaszországa volt a példa”.
Hiszen a gróf példaképnek tekintette a ducét, kinek arcképe fogadta a látogatót a hűvösvölgyi Klebelsberg-villa fogadószobájának a falán.
Ujváry Gábor: "Egy európai formátumú államférfi", Klebelsberg Kunó (1875-1932), Kronosz Kiadó - Magyar Történelmi Társulat, Pécs - Budapest, 2014, 226 o.
