– Ír majd egyszer mesekönyvet?
– Ha a házelnök úr intelmének megfelelően unokám születne, lenne rá sansz. Az átadható bölcsességről a Mormota úgy tartja, azt illik ajánlani, amiért kezeskedsz, mert az életed visszaigazolta.
– Volt ideje figyelni ezeket a visszaigazolásokat, mert több mint egy évtizedig írta regényét. Hogyan lehet ennyi ideig gyűjteni a töredékeket egyetlen könyvhöz?
– A történetek lassan találták meg a végső formájukat, rendeződtek regénnyé. Ki kellett találnom, ki meséli el őket. És meg kellett értenem, mi közük egymáshoz.
– Bizonyos értelemben meg is előzte a korát, elvégre sokat beszél a bevándorlásról úgy, hogy csak az írás utolsó szakasza esett egybe a menekültválsággal. Előre látta, mi történik majd?
– Ennél árnyaltabb a helyzet:
az alapesemény az volt, hogy 2004-ben megölték Theo Van Gogh holland filmrendezőt.
A nyílt utcán gyilkolta meg egy második generációs marokkói származású fiú, aki a halott fejét is megpróbálta levágni. A mellébe szúrt egy üzenetet, amely Ayaan Hirsi Alinak, egy holland parlamenti képviselőnek szólt. A filmrendező ezzel a muszlim nővel készített egy filmet a családon belüli erőszakról, amiért kimondták rájuk a fatvát. Ez kemény, személyes történet.
– Miért érintette meg?
– Azért, mert élnek rokonaim Hollandiában. Amszterdamban kávéztam a keresztanyámmal és a holland férjével. Mindketten liberális hollandok. Elmesélték suttogva, hogy Pim Fortuynre szavaztak. Megfontoltak mindent, aztán az európai normák szerint szélsőjobboldalinak tekintett pártra voksoltak. Visszatérve az előző felvetésre: ez jelzi, hogy a helyzet már tíz éve is sűrű, éles volt. A kérdés persze inkább arra vonatkozik, hogy a könyvnek mi a viszonya ahhoz, ami azóta történt. Döntenem kellett, mit engedek be. Világos volt, hogy felerősödik egy folyamat, ami elvileg a történetemnek dolgozik. Merényletet követtek el Londonban, Madridban, Párizsban. Ám úgy éreztem, a közelmúlt történéseit nem szabad beengednem a regénybe. Az érdekelt, ami ebből a személyek szintjén, apró történésekben megmutatkozik.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
– Ezeket az elbeszélő egyedül nézi végig. Ilyen magányos műfaj tanúnak lenni?
– Nekem nagyon fontos a kívülállás. Az elbeszélő semminek sem képes mindenestül odaadni magát. Ez teszi magányossá.
– Közelről néztem a menekültválság súlyos epizódjait: nem lehetett teljesen kívülállni. Megrázó képek maradtak előttem, ehhez képest a könyvben békés minijelenetekben mutatja be a konfliktusokat. Már ezekből látni lehetett, mifélék lesznek a reakciók?
– Az biztos, hogy akármennyire kívülálló az ember, előbb-utóbb belekeveredik a konfliktusokba. A könyvben az elbeszélő egy bevándorlóval kerül párbajszerű viszonyba, ami közben akár egy gyönyörű barátság kezdetének is látszhat. Ezekben a helyzetekben gyakran a jó szándékkal kikövezett út is a pokolba vezet.
A kulturális különbségek olyan mélyek, hogy minden gesztus, ami nem a másik lassú, mindenestül való elfogadásán alapszik, szükségszerűen félreértéssé változik.
És ezt nem lehet őslakos és bevándorló konfliktusára szűkíteni. Egy felső-középosztálybeli sem nagyon tud normális kapcsolatba kerülni a két réteggel alatta élő alsó-középosztálybelivel, a proletárokról nem is beszélve. Csak leereszkedni tud hozzájuk.
– Amit említ, az egyenlőtlenségi kérdés, míg a bevándorlók érkezését jórészt kulturális különbségek mentén értelmezzük. A kettőt viszont összekapcsolja a könyvben, amikor egy saigoni fiúról ír, aki tizenhat embert tart el azzal, hogy pumpájával felfújja a biciklikerekeket. Ám harminc embernek már nem elég a megkeresett pénz: egyszer majd ők mind felállnak és elindulnak. Végül akkor az egyenlőtlenségek vagy a kulturális különbségek okozzák a konfliktusokat?
– Az egyenlőtlenség is kultúra, a szociális mező, amiben tartózkodunk, szubkultúra. Paul Fussell irodalomtörténész írt egy zseniális könyvet Osztálylétrán Amerikában címmel. Azt állítja, dollárra ugyanannyit kereső embereket világok választanak el. Rengeteget számítanak ugyanis a kulturális mintázatok, mit fogyasztasz, mit hordasz, hol laktál, milyen újságok voltak gyerekkorodban az asztalon. Nagyon régen egy asztali beszélgetésnél mesélt egy történetet Rosta Csaba építész. Jól menő fiatal vállalkozónak dolgozott éppen. Azt kérdezte tőlünk, az Octogon akkori szerkesztőitől, szerintünk milyen magas lesz a garázsajtó. Nem tudtuk, erre mondja, hogy Cherokee-dzsip, tetején a jetski, plusz tíz centi. Értelmiségi röhögcsélés kezdődött, de ő nem nevetett, hanem mesélt tovább. Merthogy a munka végén a megbízó azt mondta neki, ad ikszmillió forintot, hogy válasszon három jó kortárs festményt a nappaliba. Lehet, hogy a jetski még nevetséges volt, ám az már nem, hogy a férfi nem aranyozott kandallót vásárolt, a magas garázsajtó mellé magas kultúrát is akart venni. Az ő gyereke másfél évesen már kitűnő kortárs festmények között mászkált, ebbe született bele.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
– Ez utópisztikus történet, ám az Egy mormota nyara, ahogyan a saigoni fiú sztorija is mutatta, inkább disztópikus.
– Így van, de az fontos, hogy nem önmagában a pénzen múlik minden, nem csak az egyenlőtlenségen. Miként nem is csak az eltérő kultúrán, mert nem kell valakinek migránsnak lennie ahhoz, hogy szakadék válassza el másoktól.
– Ám a migránsokkal kapcsolatban megjelenik a meghatározottság: mindenképp jönnek majd, felállnak és elindulnak, mert nincs jobb esélyük. Tehát ezt elkerülhetetlennek mutatja.
– A népvándorlás visszatérő eseménye a történelemnek. Kerítést állítani ellene tulajdonképpen vicces. Xerxész megkorbácsoltatja a tengert. Ráadásul az okokról keveset beszélünk, pedig a halott fehér férfiak aligha vétlenek abban, ami ma például Szíriában történik.
– Akkor ez egészében bukástörténet?
– Persze hogy az! Volt egy illúzió, amit felvilágosodásnak hívtak, létrehozta a liberális demokráciát mint ideális formát, amely láthatóan nem képes kezelni a globális kihívásokat. Erről sajnos sokaknak az jut az eszébe, hogy akkor valamiféle autoriter, ideológiai alapon bezárkózó, hierarchikus alakulatot kell létrehozni. Ám ez nem megoldás semmire.
– Ha az egyik nem képes gyógyítani, a másik nem alkalmas rá, akkor az a megoldás, hogy nincs megoldás?
– Busszal jöttem ide, lefelé a hegyről, át Budán. Láttam pár villát, amely akár Grunewaldban is lehetne, Berlinben. De ott vannak a lepusztult blokkházak, amelyek a Kádár-kor értelmiségi, technokrata elitjének voltak az otthonai. A járdán parlagfű, tarack burjánzik. Alig találni olyan házat, amely előtt irtják. Ha Berlinben járunk, azt látjuk, a maga háza előtt mindenki rendet tesz. Ez a konszenzus. Lehet, hogy közben káromkodik, vagy ha lusta és megteheti, fizet valakinek érte.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nincsen más megoldás, mint hogy személyesen, egyenként teszünk valamit az ellen, amit nem tudunk elviselni.
– Szeretnek másra várni a magyarok?
– Van hajlam az önfelmentésre, mások hibáztatására. Ez a lényege Orbán Viktor rendszerének: valódi teljesítmény nélkül garantálja a nemzeti büszkeséget.
– Ha már önfelmentés, bűnbakképzés: könyvében feltűnik egy harmadikos cigány gyerek, aki nyúlszájú, farkastorkú, és az elbeszélő szerint nem lenne az osztály réme, ha nem cigány lenne. Miért?
– Mert így működik a kollektív tudatalatti. Ez egy konkrét eset, ez a fiú az én osztályomba járt. Számomra ma már világos, hogy ha nem lett volna cigány, nem képzeltünk volna mögé valamiféle láthatatlan erőt. Nem személy, nem egy rossz gyerek volt, hanem „azokat” képviselte, a tagolatlan félelem tárgyát személyesítette meg. A félelem a nemtudásból fakad, abból, hogy cigányok és nem cigányok kölcsönösen nem tudnak egymással érintkezni. Kicsi volt, de mi démonizáltuk, mert a nyúlszáj, a farkastorok erre különösen alkalmassá tette. Ez a klasszikus bűnbakképzés, amikor vélt vagy valós fizikai tulajdonságok segítenek a démoni lény formálásában. Ha nem lett volna cigány, a kisközösségek működése szerint a nagyfiúk egyszerűen megverték volna, ám mindenki úgy érezte, ezzel felébresztene valami sötét, kiszámíthatatlan erőt.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
– Az Egy mormota nyarából az következik, e képzetek lebontására kevés az esély.
– Ha szembenéznek egymással az emberek, az segíthet. Egy ismerősöm együtt dolgozott egy fiatal fiúval. Három lépés távolság volt köztük, de respektálták egymást. Egyszer zuhogott az eső, a srác felvette a kocsijába a munkába siető ismerősömet. Hosszú volt az út, a fiú finoman zsidózni kezdett, mire a nő egy ponton szólt, hogy kiszállna, mert ő a táborból jött vissza. Akkor a fiatalember falfehérre sápadt, könyörgött neki, hogy maradjon, bocsánatot kért. A végén bevallotta, sohasem találkozott még zsidóval. Azzal kellett szembenéznie, hogy gyanútlanul megszeretett egyet. Akkor tapasztalta meg, miféle valóságra vonatkoznak a mondatai. Hogy mi történik, ha a mondat a valósággal találkozik. Valószínűleg nincs más út, mint olyan helyzeteket létrehozni, amelyekben az emberek emberekkel és nem ideológiákkal találkoznak.
