Kiskosztümben pedáloznak

Eleinte kizárólag női kerékpárosruhákat tervezett, mert úgy találta, hogy ezek még inkább alulreprezentáltak, mint a férfiruházat, másrészt érdekelte a női viseletek kultúrtörténeti vetülete, érdekesnek tartotta a női emancipáció és a biciklizés összefonódását, párhuzamos fejlődéstörténetét. A női társadalom lelkesedése hatott a biciklizés elterjedésére, a bicikli mindennapos eszközzé válása pedig a női ruha átalakulására.

Az egyetem alatt volt egy munkája: külföldieket vezetett biciklivel keresztül-kasul Budapesten. Ekkor szembesült azzal, hogy az emberek legtöbbjét leginkább a személyes történetek érdeklik. Jó és fontos, hogy mondjuk legalább évszázadra be tudják azonosítani, hogy mikori egy emblematikus épület vagy tér, de a készítés dátumánál még érdekesebb, hogy mondjuk a bronzba öntött király miért sánta vagy félszemű. Keresett egy megoldást arra, hogyan tudná ezeket a történeteket összekötni a ruhákkal, hogyan tudna egy ajándékot adni hozzájuk. Innen jött a ruhákba varrt QR-kód mögé bújtatott sztorik ötlete.

A kollekciók most nyolc városi legendát elevenítenek fel. A nyelvi problémákkal küszködő lánchídi oroszlán és a magát vízbeölő hídépítő esetét, a csak második nekifutásra összeérő Nyugati téri felüljáró meséjét, a nagykörúti Canal Grande tervét összegző fabulát, történetet a pesti macskakő hét életéről, a Normafa lejtőjén állott vén bükkfáról, Rodolfó romantikus atmoszférájú pályakezdéséről, a Belvárosi Plébániatemplom arrébb tolásáról és a Thököly úti kő menyasszonyról. Az évek során aztán kiderült, hogy ez a szépreményű QR-kód, amely akkora leleménynek tűnt 2011-ben, egyáltalán nem futott be olyan szép ívű pályát, amilyet vártak tőle, úgyhogy ezt félre is tolta egy kicsit. A harmadik évben például volt egy kollekciója, amelyhez harminc kalandos életű ember harminc története volt a bónusz – például Odüsszeuszé és Nelly Bly-é, az amerikai újságírónőé, aki fogadásból 72 nap alatt kerülte meg a földet –, de a QR-kód iránti lelkesedés csökkenését érzékelve úgy döntött, hogy a ruhákhoz kis füzeteket csatol, amelyben külön is elmeséli a sztorikat a vevőknek. Az eredeti legendák ettől függetlenül továbbra is elérhetőek.

Geréby Zsófi üzleti karrierje egy startup pályázattal kezdődött, 2011-ben jelentkezett A jövő fiatal vállalkozója című versenybe. Pályaművét amolyan „miért ne alapon” kezdte el írni, és ehhez képest második helyezést ért el vele. Elég szép médiavisszhangot kapott, meg egy összeget, amely mai perspektívából nézve röhejes, de akkor az abszolút nulla volt a viszonyítási pont. Az eset folyományaként rákényszerült, hogy a pénzügyekben nálánál jártasabb emberekkel konzultáljon a tárgyban, hogy ezzel pótolja hiányos pénzügyi, gazdasági ismereteit. Az értékesítést 2011 telén kezdte el. Eleinte személyesen, önkezével adta el ruháit, ma a weben és több budapesti üzletben, pop-up boltban is megtalálja ­munkáit a nagyérdemű. 2012-ben dobta piacra első ­nyári kollekcióját, és azóta igyekszik szezonról szezonra az időjárási és egyéb kihívásoknak sorra megfelelni. Ugyanazon évben elkezdett férfiruhákat is készíteni – megegyező elvek és megfontolások mentén, ahogy korábban, tavaly nyáron pedig más sportokhoz és szabadidős elfoglaltságokhoz illő öltözetekkel rukkolt elő. Tervezett ruhát futáshoz, jógázáshoz és sziklamászáshoz is, amelyek szintén igény szerint kombinálhatók aszerint, hogy sportos vagy hétköznapi hangulatot akar-e sugározni a viselője.

Geréby Zsófi egy-egy kollekciójából most durván és átlagosan 200 darab készül budapesti és főváros környéki varrodákban. Az alapanyag eleinte Svájcból érkezett, most már több helyről, pl. Svédországból, Németországból, Dániából. Ilyen nálunk nincs, muszáj messzebbre menni érte. A ruhák nem versenyzőknek, nem futároknak, tehát nem az életmódszerűen biciklizőknek készülnek, hanem azoknak, akik városokban élnek, munkába, iskolába járáshoz használják a biciklit, de amikor leszállnak róla, a ruhájuk már nem kelti feltétlenül biciklisruha kinézetét. Olyan viseletek ezek, amiket addig nyű az ember, amíg le nem foszlanak róla – vallja, és megjegyzi: nagyon jó látni az utcán és a kávézókban a régebbi kollekciók darabjait, amiket öt éve hord a gazdájuk. Vásárlói hatvan százaléka nő, a legnagyobb csoport 30 és 45 közötti, a másik 20 és 30 közötti. A hatvanöt feletti magyarok zöme sajnos nem gondolja úgy, hogy új ruhákat kellene vennie.

De milyen a jó városi biciklisruha – tettünk fel egy újabb kulcskérdést. Először is legyen elég hosszú a háta, hogy előredőlve védje a derekat. A hétköznapi szabászatban a ruhát egy álló emberen képzeljük el, de ha biciklire tesszük a figurát, egészen máshogy néz ki: előredől, kinyújtja a kezét, más szögben áll a feje. A zsebeket úgy kell elhelyezni, hogy azokat hajlított derékkal is el lehessen érni, de ne essen ki belőle, ami benne van, a testhelyzethez igazodóan az ujja is legyen hosszabb, mint a kabátoké általában. A kapucni védjen és takarjon, de közben akadálymentesen lehessen forgatni benne a fejet, és legyenek a ruhán fényvisszaverő felületek, úgy elrendezve, hogy ne takarja ki őket a táska.

Geréby Zsófi azt látja maga körül, hogy élénkül a tervezői termékek iránti érdeklődés. Azt érzékeli, hogy azokban az országokban, ahová történelmi-gazdasági okokból később jutottak el a fast ­fashion cégek, mint pl. Magyarországra, ott mostanában kezdenek észhez térni az emberek. Most kezdik érzékelni, hogy jó móka ugyan 4-5 ezer forintokért vásárolni a H&M-ben, de az is kezd szempont lenni, hogy ezeket a ruhákat kisgyerekek gyártják éhbérért, nem tudjuk, hogy mivel festik az anyagukat, ahogy azt sem, hogy mivel és főleg milyen távolságból szállítják ide őket – tehát van az embereken egyfajta lelkiismereti terhelés. Ezek a ruhák ráadásul, lássuk be, unalmasak. Igaz persze, hogy tervezői darabokhoz drágábban jutnak hozzá, de ezeknél a gyártási folyamat minden része követhető, és helyben készülnek. Egyre többen fáradunk bele, hogy a megunt ruháinkat pakolgassuk jobbra-balra, inkább veszünk egyet, ami kitart mellettünk évekig, amit büszkén viselhetünk, és nem jön szembe minden második járókelőn – összegzett.