Matusz Ilona szerencsés szigorlatozónak bizonyult, mert egy hét múlva az amerikai repülőgépek a Déli pályaudvart kezdték bombázni, de elnézték a célpontot, és a kertészeti akadémia épületeire hullottak a bombák. Megsemmisült a tizenkét üvegház, a tanépületet telibe találták, az a tanár, aki nem ment le az óvóhelyre, meghalt. A Villányi úton álltak a későbbi egyetemi épületek, az alsó kerthez a Szüret utcából lehetett bemenni.
– Okleveles kertész és szőlész lettem –mondta vidáman a minden apró momentumra pontosan emlékező tanárnő, aki a háború után egy magtermelő vállalatnál helyezkedett el. Sokat kellett dolgoznia, mert a háborúban az összes magtár megsemmisült.
– Negyvenöt novemberében jött haza a későbbi férjem a hadifogságból, ’46 júliusában esküdtünk. Gazdasági tanár volt, Pécsre költöztünk. Öt évig tanítottunk, ám el kellett jönnünk, mert az oktatási
osztály élére kineveztek egy derék vájárt, aki nem értette, miért kell egy iparvárosba mezőgazdasági iskola, amikor a gyerekek otthon úgyis megtanultak kapálni. A gyerekeket átirányították Bajára és Mohácsra, mi pedig Vácra kerültünk 1951-ben. Azóta itt élek. A férjem 1991-ben halt meg, 1978 óta vagyok nyugdíjas.
A mezőgazdasági technikumban kezdett tanítani, amiből aztán a reformok jóvoltából szakközépiskola lett. De a diákok által Ilonka néninek szólított tanárnőt ez kevésbé zavarta, ha nappalisokat kellett biológiára oktatnia, azt csinálta, ha levelezősöknek tanított kertészeti szaktárgyakat vagy ha kémiát tanított, azt is örömmel végezte. Hogy kik számítottak neki igazán a hosszú pályán, le lehet mérni abból, hogy a rubindiploma átvételekor 25 egykori tanítványa tisztelte meg a jelenlétével, s vitt neki ajándékba egy-egy szál fehér rózsát. Kétezer tanítványa volt, a közelben élők lelkesen látogatják ma is. Egy Kaposvárhoz közeli tanyán is gyakran megfordul, egykori – ma már nyugdíjas – tanítványai látják vendégül, ő pedig boldogan sétálgat a szabadság tiszta levegőjén.
Ma is abban a lakásban él, amelybe 1952-ben költözött. Nem kívánkozott máshová, nem akart nagyobbat és jobbat. Közel volt a kollégium, a diákok gyakran átugrottak hozzá lisztért, tojásért. Egyeseknek afféle pótanyja is lehetett, akivel a gyerekek, kiváltképp a lányok, szívesen elbeszélgettek.
– Kezdetben nyolcan tanítottunk az iskolában, ma negyvennél is többen tanítanak – idézte fel a boldog időket Faluhelyi Józsefné. – Egyformán nem volt semmink, sokszor rendeztünk batyus összejövetelt, jókat ettünk, és büszkén mutogattuk a csodás növényeinket a botanikus kert egy-egy parcellájában. A szülőktől pénzt soha semmire nem kértem, mert tudtam, hogy ebből van otthon a legkevesebb. Téeszekbe jártunk dolgozni, megtermeltük a kirándulásokra valót. Nemrég azt hallottam, hogy nyolcvanezer forintot kellett fizetni a szalagavatóra a ruháért meg a tánctanárért. Ilyen az én időmben nem fordulhatott elő. Szegények és boldogok voltunk. Falusi gyerekek jöttek hozzánk tanulni, először is meg kellett őket tanítani viselkedni. A metszés tudománya mellett fontos volt a versek szeretete és az is, hogy rendszeresen eljussunk az Operába. Az óráim végén mindig a kedvenc verseimből olvastam fel. Gyanítom, hogy sokan emiatt szerettek a legjobban velem lenni.
Az első osztálya 1954-ben érettségizett. Hatvannégyben Ilonka néni már az iskola egyik legnépszerűbb tanára lehetett, mert az akkor érettségizett kertész osztályból nyolcan ott voltak a rubindiploma átadásán. Mindahányan a szakmájukban maradtak, egyetemi és főiskolai tanárok is kikerültek a különféle évfolyamokból. Mások téeszekben és sikeres kertészetekben boldogultak. – Akik ki tudtak közülük emelkedni – mondta Matusz Ilona teljes bizonyossággal –, az eszükkel és a szorgalmukkal jutottak előre. Az egyik tanítványa a fővárosba kerülve a Margitsziget növényekkel való betelepítését irányította. Nem kellett csalódnia benne, olyan szép munkát végzett.
Nem nőtt föl burokban, szülei nem voltak módos emberek – noha az ősök között ott találjuk az eperjesi állomásfőnököt meg az első újszegedi postamesternőt is. De Matusz Ilonából nem azért lett jó tanár, mert jó családból való úrilányként élte az életét. Mélyen gyökerező vallásossága átsegítette az élet buktatóin, és megmaradt bukolikus fogékonysága a versek iránt is. Az egyik tanítvány úgy kedveskedett neki, hogy lekamerázta, amint Sík Sándor és mások verseit olvassa.
– Nagyon örülök annak – hangzott Vácott az érzelmes vallomás –, hogy a régi tanítványaim, akik már nagymamák és nagypapák, gondolnak rám, meglátogatnak, telefonálnak, törődnek velem. A tanítványaim szeretete a legszebb elismerés, amiért érdemes volt tanítani, dolgozni.
