Ha Szent István királyról és Rákosi Mátyásról valaki tudományos érvekkel be tudja bizonyítja nekem, hogy ők ketten a magyar történelem vitatott személyiségei közé tartoznak, akkor nyilvánosan megeszem a kalapomat, méghozzá fokhagymás tartármártással, hogy azért íze is legyen. Méghogy vitatottak?! Az utólagos szentkultusz által megteremtett István a nemzeti emlékezet egyik legpozitívabb alakja (akármennyien is gyűlölték a saját korában), míg a Rákosi-vipera névadója a legnegatívabb figurák egyike (akármekkora rajongótábora volt is a huszadik század derekán).
E felütéssel csak azt akarom mondani: ennek a remek könyvnek a címét szerintem alaposan elszúrták, s ez nehezen bocsátható meg egy olyan tanulmánykötet esetében, amelynek a címében is illene éppen olyan pontosnak lennie, mint tartalmában. Ezek a tanulmányok a kolofon szerint a Magyar Történelmi Társulat által 2001–2004 között szervezett, s a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott Múltunk kritikus kérdései című előadás-sorozat szerkesztett változatai. A szerzők Ablonczy Balázs, Gerő András, Hermann Róbert, Huszár Tibor, Kristó Gyula, Kubinyi András, Litván György, Makk Ferenc, Ormos Mária, Pölöskei Ferenc, Pritz Pál, Sipos Levente, Sipos Péter, Szász Zoltán, Varga J. János és Vonyó József. (Kiváló szakmai névsor, amellyel legföljebb annyi bajunk lehet, hogy a szerzők között csak egyetlen nő akad.)
Mindannyian megérdemelték volna a gondosabb szerkesztést, mert az olvasó (akár képzett történész, akár érdeklődő laikus), mégiscsak eltűnődhet rajta, hogy (mindenféle szerkesztői magyarázat nélkül) miképpen kerül a „vitatott" személyiségek közé a már említett I. Istvánon és Rákosin kívül Géza fejedelem, Salamon király vagy Vitéz János. Ezeknek a történelmi alakoknak a megítélésében – a főbb kontúrokat illetően – mind a szakma, mind a szélesebb közvélemény egységes. De még a főbb kontúrokat illetően sem egységes a megítélése Károlyi Mihálynak, Horthy Miklósnak vagy Kádár Jánosnak – akik viszont „saját jogon" érdemelték ki a vitatott jelzőt.
