Emlékszem minderre, pedig valójában még kisgyerek voltam, amikor a hetvenes évek elején a mi Tóthnénk is nyugdíjba vonult. A lakbér öt százalékát kitevő házfelügyelői díj és szemétpénz helyett tisztes állami (kis)nyugdíjat kapott, az udvarra nyíló, sötét házmesterlakás pedig szokvány tanácsi bérleménnyé vált. A háztakarítás és adminisztráció terhei ekkortól a többsaroknyira székelő tömbházmesterre szálltak. A világ pedig megváltozott: a ház ragadt a piszoktól, ha leesett a hó, fagyos buckák közt csetlettünk-botlottunk, a kukába is mi hordtuk le a szemetet az új hívóliften. De legalább minden család kapott a házkezelőségtől kapukulcsot.
|
| Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
Ami azt illeti, a szentté lényegülés igen gyors folyamatának lehettek ekkor tanúi bérházunk lakói. A házmester, aki a korábbi értékítélet szerint minimum goromba volt, de legalábbis ügyetlen és kelletlen, az emlékek megszépítő messzeségéből a ház nélkülözhetetlen fundamentumává vált. Férjére immár aranykezű ezermesterként emlékeztek, akinek a csapok bőrözése éppúgy nem okozott gondot, mint a biztosítékcsere vagy a konyhai duguláselhárítás. Mindazok a lakók pedig, akik egy masszívabb leázás vagy rövidzárlat előfordulásakor maguk voltak kénytelenek megvívni az ezerszer elátkozott IKV-val (ifjabb olvasóinknak: Ingatlankezelő Vállalat), valószínűleg már nem is volt értelmezhető az 1969-ben kiadott Budapesti lakóbizottságok kézikönyvében foglalt nyomatékos felszólítás. Ott ugyanis hangsúlyozottan hívták fel a bérlők figyelmét, hogy műszaki probléma esetén érjék be a házkezelőség riasztásával: „az ilyen természetű bejelentések feleslegesen növelik a különböző szervezetek – társadalmi szervek, újságok, rádió, televízió – munkáját."
1983-ban, amikor Bánhalmi János ezt a fotót elkészítette és a tasakot felcímkézte, miszerint „házmester”, a képen látható gangos bérházak zömében már csak idilli emlék volt a házfelügyelő, pláne a nehezebb munkákat elvégző vice. (A miénk például akkoriban már az egykori mosókonyhában élt – hiába, ez már az Evrika Avtomat mosógépek kora.) A hölgy seprűtartását elnézve ráadásul van is egy szolid gyanúnk, hogy pusztán műkedvelő takarítót tisztelhetünk benne. Úgy képzelem, a főváros vészes házmesterhiányáról szóló cikk illusztrálására szólították fel a kitűnő fotóriportert. S talán valóban akkora volt nevezettekből a hiány, hogy ő már nem is talált egyetlenegyet sem.
