galéria megtekintése

Kínzó hiány söprűvel

1 komment


N. Kósa Judit

– Maguknál is síndarabot kongatott a házmester, amikor elzárták a vizet?

A százhúsz éves Nagykörút ünnepén sok mindenre számítottam, amikor a szülőházam keramitos udvarán egy idősebb úr megszólított, kérdezhet-e valamit – de erre a legkevésbé. – Nem – válaszoltam egy pillanatnyi habozás után –, ő egy régi lábast csapkodott merőkanállal.

De az emléktől abban a másodpercben visszarepültem majdnem fél évszázadot az időben. Az udvaron meredező üvegtoronyból eltűnt a randa zöld, igaz: hívható liftkaszni, és újra a régi fa járószék volt a helyén, plüssel és metszett tükörrel – naná, hogy csak a házmesternek volt hozzá kulcsa. Megint hallottam az esti zajokat, amikor Tóthné végigvonszolta a kukát a házon, hogy összegyűjtse a lakások elé vödörben kikészített szemetet. Láttam, ahogy ákombákom betűkkel nyugtázza a lakbérkönyvben a fizetést, és megjelent előttem slafrokban is, amint morgolódva tartja a kezét a kapupénzért, közben ismét kulcsra zárja a nagykaput a későn hazatérő lakó mögött.

 

Emlékszem minderre, pedig valójában még kisgyerek voltam, amikor a hetvenes évek elején a mi Tóth­nénk is nyugdíjba vonult. A lakbér öt százalékát kitevő házfelügyelői díj és szemétpénz helyett tisztes állami (kis)nyugdíjat kapott, az udvarra nyíló, sötét házmesterlakás pedig szokvány tanácsi bérleménnyé vált. A háztakarítás és adminisztráció terhei ekkortól a többsaroknyira székelő tömbházmesterre szálltak. A világ pedig megváltozott: a ház ragadt a piszoktól, ha leesett a hó, fagyos buckák közt csetlettünk-botlottunk, a kukába is mi hordtuk le a szemetet az új hívóliften. De legalább minden család kapott a házkezelőségtől kapukulcsot.

Bánhalmi János
Bánhalmi János / Népszabadság/archív

Ami azt illeti, a szentté lényegülés igen gyors folyamatának lehettek ekkor tanúi bérházunk lakói. A házmester, aki a korábbi értékítélet szerint minimum goromba volt, de legalábbis ügyetlen és kelletlen, az emlékek megszépítő messzeségéből a ház nélkülözhetetlen fundamentumává vált. Férjére immár aranykezű ezermesterként emlékeztek, akinek a csapok bőrözése éppúgy nem okozott gondot, mint a biztosítékcsere vagy a konyhai duguláselhárítás. Mindazok a lakók pedig, akik egy masszívabb leázás vagy rövidzárlat előfordulásakor maguk voltak kénytelenek megvívni az ezerszer elátkozott IKV-val (ifjabb olvasóinknak: Ingatlankezelő Vállalat), valószínűleg már nem is volt értelmezhető az 1969-ben kiadott Budapesti lakóbizottságok kézikönyvé­ben foglalt nyomatékos felszólítás. Ott ugyanis hangsúlyozottan hívták fel a bérlők figyelmét, hogy műszaki probléma esetén érjék be a házkezelőség riasztásával: „az ilyen természetű bejelentések feleslegesen növelik a különböző szervezetek – társadalmi szervek, újságok, rádió, televízió – munkáját."

1983-ban, amikor Bánhalmi ­János ezt a fotót elkészítette és a tasakot felcímkézte, miszerint „házmester”, a képen látható gangos bérházak zömében már csak idilli emlék volt a házfelügyelő, pláne a nehezebb munkákat elvégző vice. (A ­miénk ­például akkoriban már az egykori mosókonyhában élt – hiába, ez már az Evrika Avtomat mosógépek kora.) A hölgy seprűtartását elnézve ráadásul van is egy szolid gyanúnk, hogy pusztán műkedvelő takarítót tisztelhetünk benne. Úgy képzelem, a főváros vészes házmesterhiányáról szóló cikk illusztrálására szólították fel a kitűnő fotóriportert. S talán valóban akkora volt nevezettekből a hiány, hogy ő már nem is talált egyetlenegyet sem.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.