Dől a szájukból a mocsok, mert Magyarország az övék

– Nincsenek önmagukban csúnya és szép szavak, csak kontextusok, amelyek indokolhatják a használatukat – mondja Kukorelly. – Ugyanakkor ragaszkodnék hozzá, hogy a politikusok, a köz által munkavégzéssel megbízott emberek úgy beszéljenek a választók előtt, a nyilvánosságban, ahogy a pincér és a taxisofőr beszél a kuncsaftjaival.

Magánkonfliktus

Az író szerint más normák vonatkoznak a politikusokra, mint az újságírókra. A hatalom más, mint az ellenőrzése. – A korai Magyar Narancs felszámolta egy hazug újságírás nyelvi tabuit, ami a köz érdekében állt, de ezzel az újságírás nyelvét változtatta meg, nem a közéletét – mondja. Szerinte az, hogy politikusok alkalomadtán megengedik maguknak ezt a hangnemet, azt mutatja, hogy sem ők, sem mi nem vagyunk tisztában a valódi szerepviszonyokkal, hogy nem a főnökeink, hanem a beosztottaink, és úgy is kéne viselkedniük.

– Simicska Lajos formálisan nem tartozik a közhatalomhoz, de valójában mind tudjuk, mekkora hatalma van vagy volt, és ha így van, ezek a szabályok rá is kellene hogy vonatkozzanak – folytatja. – Ezek az emberek hivalkodnak azzal, hogy az ország az övék, az ügyei lényegében azonosak az ő magánszövetségükkel vagy magánkonfliktusukkal, ezért érzik úgy, hogy beszélhetnek az újságban is úgy, mint otthon. Szóval a nyelvi zavar lényegében szerepzavar.

Kukorelly szerint

hasonló a helyzet az őszödi beszéddel is: – Amikor Gyurcsánynak a frakcióülésre szánt „magánbeszéde” kikerült a nyilvánosság elé, része lett a közéleti szerepének, az is tarthatatlanná tette a helyzetét.

Nyilvánosan és a nyilvános helyzetnek megfelelően kellett volna elmondania, de ha már nem így tette, és mégis kikerült, még aznap be kellett volna adnia a lemondását.

Finomkodó irodalom

A trágárság korról korra változik. Mészáros Sándornak, a Kalligram kiadó főszerkesztőjének elmondása szerint a régi magyar irodalom fontos szerzői egészen másképpen beszéltek obszcénul, mint a ma embere.

Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae című művében nem restellte rögzíteni az erdélyi káromkodásokat, Pázmány Péter főpap létére sem riadt vissza olykor az erősebb szavak használatától. A magyar irodalom a XVIII–XIX. századra lett prűd, a felvilágosodás, a nemzeti romantika a művészetet elsősorban példaként állította a közönség elé, amiből száműzni kell a rútat, az obszcént, a trágárt.

A prüdéria jó ideig jellemezte a nyelvhasználatot, de az írók szexuális fantáziáját nem korlátozhatta. Mészáros Arany Jánost említi, aki saját műveiben tartózkodott az obszcenitástól, Arisztophanész-fordításai ugyanakkor nemcsak nyelvi zsenijéről, de a benne lakozó szexuális feszültségről is tanúskodnak.

A szexus olyannyira tabunak számított, hogy Móricz Zsigmondot bíróság elé is állították szeméremsértés vádjával két novellája miatt 1928-ban. Még az Újhold című folyóirat az irodalmi felfogás és nyelv megújítására összegyűlt íróinak is felháborító volt a trágárság, nem felelt meg puritán irodalomfelfogásuknak. A közéjük tartozó Ottlik Gézának nagy fejtörést okozott, hogy a katonai alreálban játszódó Iskola a határon című regényében hogyan vigye papírra valahogy a fiúiskolában nem ritka káromkodásokat. Maradt az „LFS” (úgyis mint: ló...sz a se...dbe).

Gobbi Hilda és Vajdai Vilmos a Csirkefejben (1986) Ilovszky Béla / MTI

– Az Iskolában fantasztikus nyelvet teremtett Ottlik, de tudta, hogy nem lehet állandóan finomkodni, későbbi műveiben azért elő-előfordult trágár kifejezés – mondja Mészáros, aki szerint csak a XX. század hetvenes–nyolcvanas éveiben változott meg valamelyest a helyzet, mások mellett Petri György, Esterházy Péter és Spiró György művei nyomán. A finomkodást ők nyelvi hazugságnak tételezték, megtörésére az alantasnak az írói nyelvbe való beemelése látszott a legjobb eszköznek.

Akadnak ma publicisták, akik nem rettennek vissza az utca, illetve a hétköznapi beszélgetések stílusának használatától, de ha jó, amit írnak, nem ettől válik azzá.

És nem attól lesz rossz egy cikk, ha kerüli a trágár kifejezéseket. A hangzatos, klikkvonzó cím + meghökkentő kép + kevés szöveg triumvirátus azonban veszélyt is rejt magában. – A komoly tartalomszolgáltatók hátrányba kerülnek a bulvár leegyszerűsítéseivel szemben – állítja Mészáros.

– A blaszfemikus, vulgáris, trágár kifejezések felszabadítólag hathatnak, de ez azzal jár, hogy az olvasók egyre kevésbé lesznek fogékonyak a bonyolultabb szövegekre, az összefüggések megértésére. Az sem feltétlenül jó taktika, ha a szeriőz lapok kitakarják a közéleti szereplők, interjúalanyok indulatát tükröző kifejezéseket. A botrányok nem a nyelvben, hanem a valóságban keletkeznek, meglehet, jobban járnánk, ha kevésbé lenne elfedő a sajtó.

A színpadi csúnya szó

„Szervusztok, gyerekek, jól kib… veletek” – énekelték valaha vidáman a Gyermekszínház előadásának végén. A gyerekek úgysem értették, mit mondanak, a kísérő felnőttek meg, ha már nem bóbiskoltak, úgysem hittek a fülüknek. A színpadi csúnya beszéd sokáig csak helyi érdekű vidámságnak számított, szándékos vagy igazi nyelvbotlásnak, kóristák humorának, amikor az Aidában a bosszúistent kellett emlegetni. Az első, hivatalos bazmeg a színházi lexikonok szerint Spiró Csirkefejének jutott a nyolcvanas évek közepén. Botrány is lett belőle, hivatalosan csak a nyelvhasználat miatt, valójában azért, hogy a valóságot kellett nézni, ami önmagában is lázadásnak számított. Az történik, ami az utcán? Akkor a rendszer hazudik. Úgy beszélnek, ahogy az utcán? Akkor minek menjek színházba?

Busójárás Mohácson Kocsis Zoltán / Népszabadság/archív

A Csirkefej a változást jelentette a magyar nézői hozzáállásban. Addig ahhoz szoktunk, hogy akik a színpadon vannak, különbek nálunk, királyok, hercegek, becsületes emberek, nagyszabású gazemberek, akik példázatos életükkel segítenek helyesen dönteni az élet nagy pillanataiban. Itt még csak nem is önmagunkkal találkoztunk, hanem a társadalmilag alattunk állókkal. Igen, így esznek, így beszélnek, biztosan a szaguk is ennek megfelelő, de jó, hogy csak színház. A szerző szolidaritását a nézők boldog kegyetlensége tette semmissé: szerencse, hogy nem rólunk szól. Azon az apróságon, hogy a színpadon azt a nyelvet beszélik, amit mi magunk is, könnyen tettük túl magunkat.