Két alapsztorijuk biztosan van azoknak, akik felnőtt életüket még a Kádár korban kezdték. Az első és legfontosabb az, miként jutottak lakáshoz. A másik a telefonszerzésé. A telefonigénylés, a telefonhoz jutás az egyik legkalandosabb és leginkább a hatalommal összefüggő eleme a Kádár kori magyarok életének. És itt méltányossági szünetet kell tenni. A telefontulajdonlás lehetősége városi, de még inkább fővárosi ügy volt. Kisvárosban, faluban fel sem merült. Jó, ha volt kézi kapcsolású, múzeumi jellegű készülék a tanácsházán, a postán, és ha a körorvosnak volt telefonja. Az államszocializmus nem szerette a telefont.
A képen látható telefonsort a Nyugati pályaudvar frissen átadott aluljárójában állították fel 1983 novemberében. Ez már az új idők jele volt: elkezdődött a telefonközpontok korszerűsítése. Kern András magánszáma, a Halló, Belváros! erre az állapotra emlékeztet. A nyilvános telefonok addigra már kinőttek a tantuszkorból. (1982-ben váltották le az utolsót egy korabeli újságcikk szerint.) A későbben születetteknek: a tantusz érmeszerű tárgy volt, amelyet e korban a nyilvános telefonkészülékekben használtak. Emlékeim szerint 60 fillérbe, később egy forintba került.
A Nyugati aluljáróban távhívásra alkalmas készülék is volt Bánhalmi János / Népszabadság/archív |