Kína kicsit más

Az új spektákulum című kiállítás a Modem és a Szecsuáni Művészeti Akadémia galériája, a csungkingi Tank Loft együttműködéséből született Debrecen és a korábban a délnyugati Szecsuánhoz tartozó, közel 32 milliós nagyváros, Csungking közötti gazdasági kapcsolatból.

A kiállítás megnyitásáról a Népszabadság is beszámolt, a záráshoz közeledve az egyik szakmai tanácsadót, Nagy Mercédeszt kértük meg arra, hogy mutassa be, mi van a kínai kortárs képzőművészet hihetetlen világnyomulása mögött.

Finisszázs előtt a fotelmetszet Konyhás János

– Magyarországon régen láthattunk ilyen átfogó kínai kortárs kiállítást.

– Amit ma kortárs kínai művészetnek neveznek, az nálunk alig ismert, pedig a nagyvilágban már nagyon bejáratott kínai nevek forognak. 2003-ban a Ludwig Múzeumban volt látható egy, a releváns kortárs kínai művészeti szcénára fókuszáló tárlat, de azóta eltelt több mint tíz év. Két éve a Szépművészeti Múzeumban a hivatalos, kormányzati válogatást láthattuk. A kínaiak demonstratív munkákkal jelentek meg a nemzetközi seregszemléken, például a velencei biennálén – Debrecenben a velencei kiállítók közül többeket is láthatunk. A nemzetközi aukciókon jól szereplő, kínai művészkörökben nagy tekintélynek örvendő kantoni Huang Ji-han személyesen is járt itt, ő a képein a kínai hagyományos technikákat popkulturális szimbólumokkal vegyíti. Fekete tussal, fehér rizspapírra dolgozik, mindezt aztán színes figurákkal egészíti ki.

Konyhás István / Fotó

– Mennyire spontán vagy mennyire tudatos ez a művészeti export? Kína szinte egyik évről a másikra vált meghatározó tényezővé a nemzetközi színtéren, ezért sokan gyanakodnak, nincs-e egy külön a nyugatnak szánt arc, egy exportra készülő kínai képzőművészet? Ilyenek például a Mao-retusálások, illetve a kommunista hagyaték ironikus feldolgozása...

– Kétségtelen, erre mindenki bukik, és nem is elsősorban Kelet-Európában. Amerikában ezt még izgalmasabbnak tartják. Nyugaton gyakran nem tudunk mit kezdeni a különbségekkel, a megértéshez pedig sokszor marad a politikai, ideológiai szamárvezető: aki politikailag ellenzéki, az valószínűleg jó művész is… A Modem kiállítása viszont szerintem sikeresen fedi azt, amit ma a kínai mainstream, tehát a művészvilág közössége szeretne magáról közölni.

– És a kínaiak mennyire szeretnének megfelelni a nyugati elvárásoknak?

– Sokukat lenyűgözi a nyugati kultúra, és ma már egyre többen kerülnek hosszabb-rövidebb ideig külföldre – ez nyomot hagyott a művészetükön.

– A külföldön legismertebb kínai szupersztár, Aj Vej-vej is ennek köszönheti ismertségét: majdnem egy évtizedet töltött New Yorkban...

– Ez azért a többségre nem jellemző, csak néhány olyan művész van, akik hosszabb ideig éltek Amerikában is. Én azt tapasztaltam, hogy a nyelvi és szocializációs problémák miatt Kínán kívül kissé esetlenül mozognak. 1989 után, a Tienanmen téri események miatt keményebb lett a politikai helyzet, és a művészek rájöttek arra, ha a politikától függetlenül szeretnének létezni, jól eladható műveket kell létrehozniuk. Aztán Kína 2002-ben elindult a gazdasági nagyhatalommá válás útján, és ez idővel megnövelte a kínai kortárs műtárgyak piaci értékét is. Ez egybeesett azzal, amikor a kilencvenes évek elején a legkurrensebb irányzat ott a politikai pop, Andy Warhol kínai újragondolása volt. Alkotói a kommunista ikonokat keverték a fogyasztói társadalom ikonjaival, és Mao állandó szerepeltetése is nagyon jól eladhatónak bizonyult. Ekkor emelkedett ki a cinikus realizmus, mely keserű humorral dolgozta fel a kilencvenes évek elejének kiábrándultságát és a ki nem mondott tragédiákat. Ez a hármas együttállás indította be a kínai kortárs képzőművészet iránti érdeklődést.

– Mennyire ellenőrzött folyamat, hogy mi és hogyan kerülhet ki az országból?

Konyhás István / Fotó

– Ellenőrzik is meg nem is. Ennél a kiállításnál is úgy volt, hogy a kurátor félig-meddig benne van a hivatalos intézményrendszerben, a Szecsuáni Művészeti Akadémia egyik tanára, az iskolához tartozó galéria vezetője. Viszont voltak művek, amelyeket az előzetes megállapodással ellentétben a kulturális minisztérium jóváhagyási procedúrájára hivatkozva nem hoztak el, helyettük „meglepetésként” érkezett más. Ugyanez a játék folyt Aj Vej-vej műveivel: saját névvel ugyan nem szerepel a rendszerellenes művész a tárlaton, mégis az ő 81 napos híres-hírhedt fogva tartása áll néhány fotó és két videó középpontjában – ezek barátja és munkatársa nevén futnak, a műtárgylistán nem szerepeltek.

– A hivatalos Kína hogyan tekint erre: hagyják, hogy a nyugati igények szerint működjön, vagy esetleg a kortárs művészet intézményrendszerében is átveszik lassan a kezdeményezést?

– Az első exportőrök inkább külföldi galériák voltak. A kisebb-nagyobb nyugati galériák fiókgalériát hoztak létre Pekingben, és a logójukban az szerepelt, hogy New York–Peking, London–Peking vagy Berlin–Peking. Aztán a kínaiak fokozatosan visszavették a kezükbe a gyeplőt. Van például Pekingben egy 798 nevű hajdani gyártelep, amely 2000 után az első számú kortárs művészeti és galériaközpontnak számított. Erős francia támogatással jött létre – a kínai kortársművészek felkarolásában egyébként több nyugati diplomata is részt vett, elsősorban egy svájci diplomata, Uli Sigg kezdte évtizedekkel korábban –, aztán ott is az történt, hogy a kínai hatóság megpróbálta visszavenni az irányítást. A másik érdekesség: a nagy aukciósházak, a Christie’s és a Sotheby’s a legutolsó évekig csak Hongkongban lehettek jelen, a szárazföldi Kínában csak korlátozottan – a Sotheby’s például csak kínai partnerrel, a Christie’s pedig ugyan önállóan, de csupán tavaly ősszel nyithatott meg. A legnagyobb kínai aukciósház, a Poly pedig a Kínai Néphadsereg kezében van.