Kimondottan a szerelemről

SÓS ÁGNES: A testi szerelemhez is kell szerencse, ahhoz, hogy beteljesüljön, hogy sikeres legyen, főleg abban az időben, amikor a filmszereplőim fiatalok voltak, ötven-hatvan évvel ezelőtt. A mi keresztényi Európánkban a szex tabutéma volt, erről az emberek nem beszéltek egymással, elképzelhetetlen volt, hogy az asszony a férjének megemlítse, hogyan kellene próbálni, hogy neki is jó legyen. A férfinak ez a dolog könnyebben sikerül, úgy alkotta meg az emberi testet a jóisten. Kemény sorsa volt az asszonyoknak. Ha szerencséjük volt, rendes volt velük a férjük, és nem pofozta meg őket, ha nem álltak helyt. A filmbeli nénik ennek a korszaknak már csak a végét kapták el, őket már nem ütötték meg ezért. Nem a férfiakra haragszom, hiszen nem vagyok feminista, sokkal inkább haragszom az akkori társadalmi normákra.

MAGAZIN: A testiség ma már finoman szólva sem tabu, de vajon van-e, amit tabunak éreznek a mai művészetben?

TETTAMANTI BÉLA: Nekem soha nem volt ilyen dilemmám, nem döntögettem tabukat.

Népszabadság/Reviczky Zsolt

SÓS ÁGNES: Fordulhatnál úgy a politika felé, mint a szatírában, grafikusként.

MAGAZIN: Politikai tabukkal sem szembesült?

TETTAMANTI BÉLA: Soha nem voltam ilyen értelemben politikus. Frank János művészettörténész, aki az ÉS kritikusa is volt, és anno felfigyelt rám, azt írta: „kerüli a pillanatnyi aktualizálást, minden vonásában, a legkisebbekben is általánosít. Ezért időszerű minden vonása. Ez a grafikus se külföldi, se hazai mesternek sem követője. Őt sem fogják követni.” Még ma is örülök ezeknek a mondatoknak. Ha az erotika felől vizsgálom a tabut, akkor úgy érzem, a szerelmesek között talán nincs is, de hogy én harmadikként, akár egy vonallal mennyit jeleníthetek meg egy szeretkezésből, ott már habitus kérdése az elviselhetőség határa. És hát koronként mi minden változott... Csak rövid példasor: emlékezzünk Lucas Cranach szolidan szép aktjaira, majd Courbet olajképének buja ágyékvegetációjára, Picasso egyvonalas „férfiaktjaira”. Elég nagy távolságok.

SÓS ÁGNES: A tabu nekem nem kérdés, csak az ízlés és az etika. Az én mércém első körben az ízlés. Filmesként azt remélem, hogy az ízlésem egyezik a nézőével. Az etika a szereplőkkel kapcsolatban fontos számomra, akiknek belépek az intimszférájába. Megpróbálok ezzel nem visszaélni. Tabutémát nem tudok, pontosabban olyan nem volt, amiről azért nem csináltam filmet, mert arról például nem illik beszélni. Legfeljebb nem érdekel a téma, vagy nem jutott eszembe.

MAGAZIN: Beszélhetünk ma még független művészetről, amikor a pályázati pénzektől kevesen tudják függetleníteni magukat?

TETTAMANTI BÉLA: Amivel én foglalkozom, az szerencsére – nagyjából – pályázatoktól független. Ha egy nagyobb kiállításomhoz katalógust akarok készíteni, előfordul, hogy támogató nélkül, saját forrásból, kölcsönből kell elkészítenem. Mint legutóbb is, alig egy éve, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol két nagy teremben, az eddigi legnagyobb, legfontosabb tárlatomat rendezhettem meg. Sajnos elég sok barátom szenved a művészeti támogatási rendszertől, amelyben egyre több a megalázó helyzet. Mindig is emberek döntöttek, de itt és most dermesztő kapcsolatrendszeri torzulások jöttek létre.

SÓS ÁGNES: Sehová sem tartozom, magányos farkasként dolgozom. Senkivel sem vagyok rosszban a szakmában, tisztelem az előttem lévőket és figyelem az utánam jövőket. Óriási boldogság, hogy mindent a munkámmal, a szorgalmammal, kitartásommal értem el. Nem alkudtam meg soha, próbáltam mindig értékeset csinálni, és nem a pénz volt az elsődleges. Most már szinte meg tudok élni ebből a munkából, ami marha jó, de nem öt perc alatt jutottam el ide, 1991-ben forgattam az első dokumentumfilmemet. Jó, hogy sosem kellett jóban lennem olyan káderekkel, akiknek gőzük sincs erről a szakmáról. Igaz, hogy előnyökhöz sem jutottam soha.

MAGAZIN: Holtpontok sem voltak?

SÓS ÁGNES: Dehogynem! Rengeteg. Sokat gondolkoztam, hogy nem ezt kéne csinálni, nem kell ez a világnak. Pályázni mindig pályáztam. A Nemzeti Filmalaptól is sikerült nyernem, a két dokumentumfilm közül, amelyik pályázati pénzt nyert, az enyém volt az egyik. Az előző filmem, az HBO támogatásával, nagyon sikeres volt, már nem lehetett rólam nem tudni. Korábban ezerszer nyertem kis pénzeket a Magyar Mozgókép Közalapítványnál, pusztán mert értékelték az ötleteimet és addigi munkáimat. Most már nagyon is tudom, hogy őrült szükség van a dokumentumfilmekre.

TETTAMANTI BÉLA: A rendszerváltás előtt, a „néhai” Új Tükör szerkesztőségében voltam grafikus, grafikai szerkesztő, belső munkatárs. Azóta szabadúszó, vagy mondjuk, külső munkatárs, több lapnál. A Népszabadság Hétvége mellékletét is majd 18 évig illusztráltam. Amikor megkaptam a Pulitzer-emlékdíjat 2002-ben, szóba került, hogy felvennének a szerkesztőségbe. Féltettem az önállóságomat, tartottam a konkrét megrendelésektől is, ezért inkább kívül maradtam, pedig anyagilag igen jól jártam volna. Nem bántam meg, hogy óvatos voltam, mert továbbra is tökéletesen független maradhattam. A nagyméretű illusztrációk készítését meg pokolian élveztem, és más munkákat is elvállaltam az anyagi biztonságom érdekében.

SÓS ÁGNES: A függetlenségemet én is igyekszem megőrizni, nem pályázom mindenhová, ahová lehetne, ha kell, inkább külföldi támogatást szerzek.

TETTAMANTI BÉLA: Önérzetet karistoló, ahogy a Magyar Művészeti Akadémiához kell járulni, hiszen ott van a pénz, ugyanakkor a politika nagy, érzéketlen mancsával elfogadhatatlanná faragta. Rossz, torz irány ez a mesterséges szétszakítottság, a két akadémia. Méltatlannak tartom, hogy fontos művészek, akik már sokat bizonyítottak, kénytelenek tagként, támogatottként csendben maradni, bármi történik is, mert egyébként szó szerint éhen halnának. A nagyszámú „baráti körből” akadémikussá előlépett, valós teljesítmény nélküli névsorról meg nincs mit mondanom.

SÓS ÁGNES: Most, hogy mondod, szomorú és nehéz helyzetbe kerültem a Magyar Művészeti Akadémia kapcsán, amikor egy neves dokumentumfilm-rendező, akit munkáiért mélyen tisztelek egész fiatal korom óta, felhívott, hogy javasolna tagnak a filmes szakosztályba, és azt kellett neki mondanom, hogy nem szeretném. Fájt valahol nemet mondani neki. Egyszerűen nem akarok címkéket, engem ne ez alapján ítéljenek meg. Mi van a másik akadémiával akkor? Baromság, hogy ez az ország mindent megoszt.

MAGAZIN: A két művészeti akadémiából sosem lehet egy?

TETTAMANTI BÉLA: Nem vagyok optimista. Sokan egyelőre kivárnak, a belső mozgolódást leszerelték, de azért hinni akarom, hogy aki belül van, az sem feltétlenül ért egyet az egésszel. Talán a nyári elnökválasztás után...

SÓS ÁGNES: El nem tudom képzelni, hogy a gyerekeim generációja is ilyen megosztott legyen.

MAGAZIN: Munkájuk kapcsán barátként vagy ellenségként jelenik meg az internet?

TETTAMANTI BÉLA: Számomra is egy nagy csoda. Sajnos, nem is tudom kihasználni eléggé, mert az időt gyakran sajnálom, és emiatt az ismereteim is eléggé dadognak.

SÓS ÁGNES: Számomra kétélű fegyver. Egyrészt óriási ingyen-reklámfelület, mint azt a Szerelempatak bemutatója után is megtapasztaltam, amikor néhány tudósítás kapcsán felfokozott érdeklődés alakult ki. Olyannyira, hogy telt házas mozivetítésekről, elővételben elfogyott mozijegyekről beszélünk egy magyar dokumentumfilm kapcsán, ami szinte hihetetlen! Mindeközben a neten megjelentek a kalózvideók, többen is feltöltötték az HBO-n leadott film házilag felvett változatát. Volt, amit néhány óra alatt több mint húszezren néztek meg. A várakozáson felüli sikernek leírhatatlanul örülök, mert megerősít abban a hitemben, hogy igenis van igény a minőségi filmre, a tartalmas kikapcsolódásra. Iszonyú hálásak az emberek, ha jót kapnak, ez egyértelműen kiderült.

Szerelempatak - www.hbo.hu / Fotó

MAGAZIN: Egy jó cím is sokat jelent. Könnyen jött?

SÓS ÁGNES: Jaj, dehogy, nagyon nehezen adok címet a filmjeimnek. A Szerelempatak viszont könnyen jött, néptáncra járnak a gyerekeim, és egyszer csak meghallottam ezt a dalt. Telitalálatnak éreztem. De ez egy kivételes cím, jellemzően a szereplőim mondatait, szófordulatait használom, mert tudatosan kerülöm azt, hogy akár csak egy jelzővel közvetlenül belekerüljek a filmembe.

MAGAZIN: A Tettamanti-grafikáknak viszont többnyire nincs címük. Az alkotó számára is megfoghatatlan a mondanivalójuk egy-két szóban?

TETTAMANTI BÉLA: Nem a címadás nehézségeitől akarom megkímélni magam, bár tudom, az egy nagyon nehéz műfaj. A címnélküliség tudatos döntés eredménye. El akarom kerülni, hogy befolyásoljam a néző gondolatait bármilyen irányban. Érdekes az is, hogy kinek mit jelentenek a műveim, mit olvasnak ki belőlük. Nagyon nagy öröm, hogy az utóbbi években számomra fontos írók beszélnek a kiállítás megnyitásakor képeimről. Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, vagy legutóbb például Esterházy Péter. Hallgatom őket kellő tisztelettel, és bizony sokszor elmosolyodom magamban, mint hajdan Arany János, aki azt üzente műelemzőjének, hogy „Gondolta a fene!”

MAGAZIN: Tettamanti és a Szerelempatak című film között van egy különleges összefüggés. Felfedjük?

SÓS ÁGNES: Nocsak, mi az, amiről én eddig nem tudtam?

TETTAMANTI BÉLA: Szájam tátva. De van egy gyanúm. Hacsak az nem, hogy a Magazin tudja: a nevem régi olasz nyelvjárásban azt jelenti, hogy „női mellet kedvelő”. És a hír igaz.