Portestein gróf mindössze egyszer, 1889 szeptemberében kapott váratlan látogatót. Akkortájt már az ormon tanyázott, és kutatásaiba merült egészen. Vad is ritkán járt arra, ezért igen meglepődött, mikor egy szekér érkezett, a bakon a vadászmester, s mögötte egy elcsigázott kisasszony. Nem is akárki. Legjobb barátjának húga, Elizabeth, akit a gróf utoljára Bécsben látott. „Hoztam egy sürgönyt is” – mondta a vadászmester. A sürgönyben a következő állt: „Drága Rudolfom. Nem bírom tovább. Meglátogatom a közeli jövőben. Elizabeth.” A gróf hol a sürgönybe, hol a kisasszony arcába nézett. A kisasszony – látva Rudolf tanácstalanságát – azt kérdezte: „Mi hírt kapott?” „Az áll itt, hogy ön hamarosan meglátogat.” „S látja? Ím, itt is vagyok!” – rikkantott a kisasszony, s egy pillanat alatt visszatért belé az élet.
A kisasszony – bár másfél éve nem beszélt a gróffal – minden magyarázat nélkül úgy berendezkedett nála, mintha világéletében ott élt volna. Mindenféléről beszélt, de jövetelének céljáról egy szót sem. Eltelt egy hét, mikor végre nagy komolyan asztalhoz ültette a grófot, s így szólt: „Nézze, Rudolf! Látja, eljöttem magához. Bécs ősszel a legszebb, s hol vagyok most? Itt vagyok immáron egy hete. Még erre a kopár hegyre is feljöttem, de tudja mit? Nem bánom. Itt, ahol senki sem hall, lehetek őszinte. Magánál nincs fontosabb, rájöttem. Maga a legszebb, leghősiesebb férfi, akit valaha láttam, esküszöm, nincs magához fogható az egész udvarban, egész Európában, sehol a világon! Nem is értem, hogy nem csaptak le még magára, de tudja, mit? Kész szerencse! Istenem, mekkora tragédia lenne, ha másé lenne már a szíve! Ne, ne is mondja, hogy találnék mást. Egész életemben hurcolnám a fájdalmat, hogy nem lett az enyém. Tudja jól, hogy számomra nincs semmi Önnél fontosabb, s magával a világ végére is elmegyek.” „Akkor miért nem akart idejönni soha?” – kérdezte a gróf. „Na, de kedves! Ez már azon is túl van.”
Mivel a gróf elmosolyodott, a kisasszony zavartalanul folytatta: „Ugye, megérti, hogy eddig azért nem jöhettem, mert meg kellet várnom, míg megérik erre az idő. De most itt vagyok. S egészen az öné. Igaza van, Wiedelmann egy pojáca. Kérem, ne is hasonlítsa magát hozzá, csak tegye a dolgát, és engedje, hogy támogassam. Látom, még bizonytalankodik, de higgye el, csak azért késlekedtem, mert az ön céljainak magasságához fel kell nőni, és akár a fáknak, ehhez egy nőnek is idő kell. De látja? Felnőttem. Sosem lesz a lelkem oly sudár, mint az öné, de abban biztos lehet, hogy innentől maga mellett állok, míg világ a világ. Jöjjön velem Bécsbe, ne hezitáljon, maga mindig töpreng, maga oly sokat gondolkodik, s értem is én ezt, hisz ez a dolga, maga egy ilyen elme, de kérem, rólunk többé ne töprengjen, csak fogadja el tőlem, amire mindig is vágyott, igen, ezúttal kimondom: a boldogságot.”
Rudolf azt sem tudta, mivé legyen zavarában. Évekig udvarolt a kisasszonynak, a bátyjával is azért barátkozott, hogy bejárása legyen a Gusterman-kastélyba, de míg Gusterman báró a legjobb barátja lett, a kisasszony „a végső válasszal” egyre csak várakoztatta.
