Évekkel ezelőtt, lakásvásárlás után szétszedtem egyet, mert az előző tulaj nem tudta elszállíttatni. Amikor a közelébe merészkedtem, mindjárt megértettem, mi az, ha valami igazán súlyos. Páncéltőkés zongorát simán el lehet vitetni bárhonnan bárhová, nem gond a betonnehezékkel ellátott, elmászásbiztos mosógép szállítása sem. De a hőtárolós villanykályha odébb tételére csak a nagyon erősek vállalkozzanak.
Miután egyben nem mozdult meg, kirámoltam belőle közel húsz, egyenként tízkilós samottbetétet, meg egy csomó olyan tartozékot – kábelt, érintkezőt, lemezlapot, üveggyapotot –, amiből jó eséllyel meg lehetne építeni egy kisebbfajta villanyerőművet.
Az egyik oldallemezre végül kavicsokat raktunk, jelenleg cipőtartónak használjuk. A kidobott fém alkatrészeknek megörültek a lomisok, a samottlapok viszont a kamrában landoltak. Titkos tervem szerint egyszer majd kandalló- vagy kemencebélés lesz belőlük, de a tüzeléstechnikai hatóság erről még nem tudhat, mindenkit megkérek rá, hogy lehetőleg ne terjessze. Nekünk is volt régen egy ilyenünk, a dédi mamánál váltottuk le vele az olajkályhát, mert az nagyon büdösnek és veszélyesnek bizonyult.
De aztán a hőtárolós kályha generációs – pontosabban szólva anyagi –vitákat szült, mert annyit fogyasztott, mint az inotai hőerőmű fénykorában. A dédi mama például úgy gondolta, hogy állandóan maximumon kell mennie, csak akkor lehet jól befűteni vele a szobát. Mi, akik fizettük az áramdíjat (a rezsicsökkentés előtti kemény világban!) ennek épp az ellenkezőjét vallottuk. Ezért a monstrum előtt elosonva a kapcsolót általában alacsonyabb fokozatra állítottuk. Hallgattuk aztán évekig, hogy direkt azért cseréltük le az olajos „büdöst”, mert szegény dédi mamit hibernálni akartuk.
