Az előbbi részletei hamar kihulltak rövid emlékezetemből. Az utóbbi talán azért maradt meg inkább, mert eleinte bosszantott,
ám a végére minden sutaságával együtt is szinte megszerettem. Kezdetben inkább azt hittem volna, hogy Egressy Zoltán Portugálját nyűvik, roncsolják, nem is Shakespeare-t a falusi kocsma tulajdonosa, családtagjai, vendégei. Pedig egy kurta jelenet erejéig még a színházzal próbálkozó mestereket is megjeleníti a négy színész, Géczi Zoltán és Bakonyi Alexa, Molnár Gusztáv és Gerlits Réka, meg az őket kísérő hegedűs, Simon Attila. Dancsecs Ildikónak a társulat improvizációira is építő szövegében és a falusi kocsmát pódiummal vegyítő díszletben eleinte nemigen ismerhető föl a klasszikus ihletés. A szerző túlkomplikálásra is hajló észjárását már a műfajt jelölő alcímben is észlelhetjük: zenés vígnépszínművelet. Ám amikor megvilágosodik, hogy a különös pálinka Oberon varázsszerét helyettesíti, akkor már a nézői közérzet is javul valamelyest. Bár a szerelmi viszonyok összevisszasága így is motiválatlan marad, ami Shakespeare szövegével zseniális, az kevés fantáziával elközönségesítve írói ügyetlenkedésnek hat. De az előadás végére mégis sokat segítenek a shakespeare-i emlékek. Emelnek valamit a kopár hétköznapiságon.
Rusznyák Gábor kecskeméti Hamlet-rendezésében az emlékek inkább zavarnak. A színházi öltözőt idéző díszlet például a litván Nekrosius kétségtelenül értékes és eredeti Hamlet-előadását idézi föl, ami nem lenne baj, ha az idézés értelmét, célját is tudatná a produkció. De végig nem derül ki, miért is forog a színpad közepén a tükrös-lámpás sminkelőasztalsor, mond-e többet, mint az ugyancsak shakespeare-i közhely, hogy színház az egész világ. Meg az sem világosodik meg, hogy mi végre van folyton jelen az atya szellemeként feje búbjáig fehérbe bugyolált Kocsis Pál, aki így elég keveset tud megmutatni jelentékeny színészetéből. Az meg kimondottan kínos, amikor színészkirályként parókát öltve különbözteti meg magát másik szerepétől. Még szerencse, hogy Porogi Ádám nagyszerűen kidolgozott, komoly intellektuális erőt sugárzó Hamletje mindennek ellenére érvényesül, nem vész bele a rendezés értelmetlenségébe. Kőszegi Ákos és Bognár Gyöngyvér királyi párja is szerencsésebb körülményeket érdemelne, tárgyszerűségük többet ígér, mint amennyi megmutatkozhat.
Nagy Viktor sajátos értelmezéssel karakteresre formált Rosencrantza pedig annyira elüt a szerep szokványos felfogásától, hogy arra akár előadás-értelmezést is lehetne építeni. Egyetlen rendezői lelemény mondható sikeresnek: a sírásók előadás elejére tett anya-fia kettőse. Zayzon Zsolt és Kertész Kata keserű-flegma humora akkor még sokat ígér. Kár, hogy az mind nem teljesül. A rendező egyébként nagy buzgalommal szabdalja, húzza, forgatja, kiegészíti Nádasdy Ádám korunkhoz remekül szóló fordítását, szorgos ötletelése azonban nem árulja el a rendszert, a vezérfonalat, ami mentén egy erős, de legalább izgalmas újraértelmezés bomlana ki.
Székesfehérváron Bagó Bertalan nem követ el semmiféle merész vagy legalábbis különösen föltűnő merényt A velencei kalmár ugyancsak Nádasdy Ádám fordította szövege ellen. Rendezői alkotóerejét, eredetiségét sem csillogtatja különösebben. Szembetűnő ötlete, hogy a címszereplő, a kalmárt zordon keserűséggel megformáló Gáspár Sándor kezdetben és később is többször zongorázik Vereckei Rita hatalmas díszletének bal sarkában. Díszletlelemény az is, hogy Velence szűkös utcáit egy leereszthető szürke fal jelzi, amely szükség szerint fölhúzódik, kiváltképp a belmonti színek alatt.
A darab kényes kérdései fölött elsiklik az előadás. A maga igazságával László Zsolt mogorva Shylockja magára marad, ő meg szemébe húzott fekete sapkája alá rejti a bosszúvágyó zsidó jellemét és motivációját. Kidolgozatlan, megfejtetlen marad a mesei-idilli Belmont és a brutálisan valóságból vett Velence kapcsolata. Így a két történet találkozása a bíróként alakoskodó Portia (Radnay Csilla) ítélkezése során értelmezetlenül folyik le. Hogy a bíráskodás álcája alatt sötét színjáték folyik, föl sem merül. Valamiféle értelmezési kísérletnek legföljebb azt vélhetjük, ahogyan Lorenzo (Lábodi Ádám) és Jessica (Varga Lili) gőzfürdőzik Belmontban, miközben Portia visszatérésére várnak. Világos, hogy a kifosztott, elhagyott, megcsalt apa rovására élvezik az életet.
Nem hiányzik a feltűnő rendezői eszme a Rómeó és Júlia debreceni előadásából. Szikszai Rémusz rendezésében a lendület, az erő, a szárnyaló fantázia elsöpör minden hiányérzetet. Mondhatni operettsikert csinál a tragikus történetből. Nagyszínpadi, nagyszínházi varázslatot. A lelkes publikum nem akar hazamenni a bemutató végén. Szélsőséges, vad szenvedélyek mozgatják a szereplőket és az előadást. Ennek megfelelően nagy a rohangálás a színpadon, de szervezett, kiszámított, megkomponált. Varró Dániel fordítása, amely szörnyen zavart a Vígszínházban, itt teljesen a helyén van. Ebben a kavalkádban így kell beszélni. A történet egy forgolódó kettős lépcsőn, illetve alatta, mellette, körülötte száguld. Sárgás homokszíne déli napsütést ver vissza, izzó levegő forralja a vért. Varga Járó Ilona díszlete praktikus stilizálással emlékeztet a reneszánszra. A nyitóképben mégsem a „szép Verona tárul elénk", hanem a fején zsákkal kivégzésére váró Lőrinc barát. A rendező elköveti azt a merényt, hogy miután a két családfő versengve ajánlgat aranyszobrot a viszálykodásuknak áldozatul esett gyermekeik emlékére és kibékülésük megpecsételésére, a béke érdekében kicsit ügyetlenül szerencsétlenkedő Lőrinc barátot tarkón löveti – és ezt előre jelzi. Így jár, aki a nagyok dolgába próbál avatkozni.
A játék lendülete nem fedi el a színészi alakítások kidolgozását, a szenvedélyek nem helyettesítik a jellemfestést. A címszereplők alapvonása persze most sem lehet más, mint az örök fiatalság és az örök szerelem. Vecsei Miklós és Szakács Hajnalka magától értetődőn adja ennek mai verzióit, minden külön igyekezet nélkül mutatkozik rajongásukban némi prakticizmus. Kiss Julcsi ruhái amúgy sem hagynak kétséget afelől, hogy kortársainkat látjuk a színpadon. Szalma Tamás elsősorban parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő családfő, de gyermekéért aggódó apa is, Zeck Juli anyaszerepét a tűsarkos elegancia határozza meg. Oláh Zsuzsa minden mozdulatra, gesztusra ügyelve teszi egyedivé a termetes dajka játékközhelyekre csábító szerepét. Mészáros Tibor Lőrinc barát ezúttal különös fontosságúvá emelt alakját inkább református lelkészre, mintsem középkori szerzetesre emlékeztetve adja remekül.
Láthatjuk: Shakespeare-rel mindent lehet. Vele mindent el lehet mondani, rajta mindent ki lehet próbálni. Mindent kibír. És mi, nézők is bírjuk.
