Az Érdekes Újság az első karácsonykor, 1914. december 26-i számában nyílt pályázatot hirdetett harc téri fényképekre, a pályázaton részt vehetett hivatásos és amatőr, az egyetlen kikötés az volt, hogy csak olyan fényképet lehetett beküldeni, amelyik még soha sehol nem jelent meg. A fődíj háromezer korona volt!
Noha mi most a Múzeum Café kapcsán a Jáki-féle gyűjteményt emlegetjük, ajánljuk, de ez a sorozat fellelhető még néhány helyen, mivel igen nagy példányszámban dobták piacra. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára is őriz néhány példányt az Érdekes Újság első világháborús képeiből, emellett száz-százötven olyan felvételnek is a birtokában van, amelyet ugyancsak az Érdekes Újság pályázatára küldtek be, de ezek a díszfüzetes, alkalmanként 12 kitűnő fotónyomatot tartalmazó válogatásba már nem kerültek be.
Hogy mennyire fontos kor- és fotótörténeti dokumentumok ezek, mi sem jelzi jobban, mint hogy velük kapcsolatban Tomsics Emőke, az intézmény fotótörténész-szakmuzeológusa kutatást is végez, amelynek végeredménye rövidesen talán olvasható lesz fotográfiai szakfolyóiratokban. Miért voltak fontosak az amatőr fotográfusok, hobbifényképészek által küldött harctéri beszámolók? Elsőként azért, mert noha a háborús területeken a harctéri tudósítók mellett profi fotóriporterek is dolgoztak (az Érdekes Újságtól mindenekelőtt a képeit fura módon Révész és Bíró néven jegyző Révész Imre), a háborús propaganda szempontjából mégis hitelesebbnek tűntek azok az amatőröktől származó beszámolók, amelyek az osztrák–magyar hadsereg tettrekészségét, erejét tárták ország-világ elé, az ellenséget pedig vert seregként ábrázolták, harctéri halottakkal idézték meg.
Fontos az is, hogy a képekből – merthogy lövészárkokban, pihenőidőben, a front mögötti területeken, a civil lakossággal való barátkozás idején, mindennapi tevékenység közben készültek – valójában hiányzik a háború, a valódi feszültség, az iszonyat. Másodsorban ezek a képek mégiscsak dokumentálták azokat a helyszíneket, élethelyzeteket, amelyekre egy profi haditudósítónak talán kevésbé maradt ideje, energiája.
Harmadrészt az amatőrök propagandisztikus szempontok alapján válogatott felvételeinek jelentős szerepük lehetett az otthon maradottak megnyugtatásában, lelkesítésében is. A fotónyomatok alatt cirkalmas betűkkel képaláírások is olvashatók, amelyek olykor csak tényszerűen közlik a képen látható eseményt, helyszínt („Elsütik a harminc és felest”, „Huszárok tábori konyhája”), máskor próbálnak kicsit emelkedettebb vagy tréfásabb hangütést adni a felvételnek („Kibékülve a halálban”, „Nem kerepel a szélmalom”, „Tél apó, mint szobrász”, „A bakancs és a hangulat fényes”).
Végül pedig jegyezzük meg azt is, hogy a képek az összes amatőrségük, kompozíciós és technikai gyengeségük ellenére igencsak érdekesek, és akad köztük néhány, amelynek nemcsak dokumentációs, hanem valamelyest fotográfiai értéke is mutatkozik. Hóval beszitált épület egy hegytetőn, festői albán kőhidak, őrszemek a holdfényes tengerparton, a Kárpátok festői hegyláncai. A felvételek most a Múzeum Café nyomtatásban megjelent mellékletén kívül a folyóirat honlapján is láthatók. Utóbbi helyen a tíz füzetben megjelent 120 kép kivétel nélkül megtekinthető.
